Tizenkét éve tolja az ipart a budapesti Omega Diatribe: ezalatt történt náluk több fontos tagcsere is, kiadtak egy demót, három maxit és szintén három soralbumot, de a lényeg, azaz maga a zene alapjaiban nem változott. Poliritmikus, tördelt, djentes modern groove metal, melybe az extrém társtílusok hatásai is be-bekúsznak.
Mára már csak Hájer Gergő gitáros-dalszerző és Szathmáry Ákos basszusgitáros maradt az eredeti felállásból: a legfontosabb tagcsere 2017-ben történt, amikor Komáromi Gergely énekes helyére Lucsányi Milán érkezett a Sleepless soraiból. Höflinger Tamás gitáros is ekkor érkezett, illetve Szpuszenik Richárd dobos a legfrissebb (tavalyi) igazolásuk.
A szeptember 4-én a Metal Scrap Records gondozásában "Metanoia" címmel megjelenő negyedik albumuk már a második Lucsányi Milánnal és már az előző, 2018-as "Trinity" című anyaguk kritikájában megjegyeztük (ITT), hogy határozottan áramvonalasabb, kompaktabb, lekerekítettebb vonalra állt rá a banda, mely természetesen egyáltalán nem jelenti azt, hogy a súlyosságban bármilyen kompromisszumra kényszerült volna a zenekar.
Legelőször a 2015-ös, "Abstract Ritual" című második korongjuk kapcsán találkoztam az Omega Diatribe nevével és zenéjével (recenziónk ITT olvasható) és ha ma visszahallgatjuk a csapat korai anyagait, egész egyszerűen ég és föld a különbség. A legfontosabb változás nem is igazán magában az alapokban, hanem a megközelítésben, a zeneiségben keresendő. Míg az "Abstract Ritual" sokkal inkább sportteljesítménynek hatott embert próbáló, gyakran követhetetlen, éppen ezért talán befogadhatatlan ritmusképleteivel, matekosságával és néha öncélúnak tűnő instrumentális virtuozitásával, addig a "Trinity", de főleg a "Metanoia" esetében a brigád mindent a daloknak rendelt alá.
Mindig is hittem a dalközpontúságban, de emellett szeretem a totális, negyvenperces elszállásokat is, azonban számomra mindig is az volt a fontos, hogy a zene érzelmeket közvetítsen. Ehhez pedig (akár tetszik, akár nem) dallamok szükségesek. Nos, az együttes a negyedik sorlemezén minden eddiginél erőteljesebben és hatásosabban él a melódiák erejével, gyakran tiszta ének is bekúszik a szerzeményekbe és szinte első hallgatásra memorizálhatók a nóták, azaz önálló karakterrel bíró darabok gördültek le a gyártósorról.
Még a legsúlyosabb zúzda, a nyitó You Can't Save Me is tartalmaz a refrénjében egy fogós témát, igaz, azt a gitárok hozzák, mert amit Lucsányi Milán itt előad, az egész egyszerűen embertelen. Ilyen agresszivitást tényleg ritkán hallani, legalábbis magyar bandától. Sok extrém csapat esetében leggyakrabban a frontember teljesítménye tudja leginkább visszahúzni a produkciót, az Omega Diatribe azonban pontosan itt viszi be a pontot. A szinte thrashes (kilencvenes évek első felének Sepulturáját idéző) riffelés és ütemek mellé érkezik ez a kíméletlen, pusztító vokál, hogy gyakorlatilag már a kezdéssel legyalulja az arcunkat.
A Grinder Of Self djentes, lehangolt groove-ütemei és néha Fear Factory-jellegű refrénje mellé a végére deathcore-os brutalizálás érkezik, a címadó tétel remek dzsesszes basszustémái, a Mirror Neuron hardcore punkos brutalizálása, a Death Touch korai Machine Headet idéző hangulata mind-mind telitalálat. A leginkább befogadható nóta talán a hihetetlenül profi és látványos klippel rendelkező Parallel, melynek atmoszferikus, lebegős elszállásai egészen új oldalát mutatják meg a bandának.
Hájer Gergő nem véletlenül nyilatkozta még a nyáron, hogy nagyon ráfeküdtek a dalszerzésre és ezen a téren óriásit is léptek előre: a "Metanoia" nyugodtan odatehető a nemzetközi megjelenések mellé. Hatalmas klisének tartom úgy jellemezni egy hazai banda teljesítményét, hogy arról senki sem mondaná meg, honnan származik, de jelen esetben az Omega Diatribe valóban szintet lépett. Fogós, zúzós, de ízig-vérig mai modern metal anyaggal jelentkeztek.
Külön aláhúznám azt a kérlelhetetlen hozzáállást a zenekar kapcsán, melyet a minőség tekintetében valósítanak meg. Koronavírus-járvány ide, általánosan visszaszoruló metalzene oda, a banda a magyar színtérből kilométerekre kilógó videóval, neves svéd producerrel (Jens Bogren - Sepultura, Katatonia, Dimmu Borgir, Soilwork, Amon Amarth), gyönyörű borítóval és általánosan is rendkívül profi felfogással dolgozik és ennek meg is van az eredménye. Talán egy komolyabb, nevesebb külföldi kiadó tudna nagyobbat lökni a karrierjükön, habár ma már az sem garancia semmire.
Egy szó, mint száz: a "Metanoia" kapcsán semmibe sem lehet belekötni. Extrém adrenalinlöket, fogós dalok, változatos témák és hatások: nagyon biztos nem fogok mellétrafálni, ha előre kijelentem, hogy a hazai éves toplistánk felső régiójában fog kikötni a lemez. Most már csak arra leszek kíváncsi, hogy az Omega Diatribe mivel fog legközelebb stúdiófronton előállni, mert ezt a produkciót nehéz lesz felülmúlni.
10/10
