Rozsdagyár

HOMICIDE - Left For Dead (2020)

2020. október 03. - Chloroform Girl

homicide_left_for_dead.jpg

A kanadai thrash metal banda nagyon, nagyon hosszú szünet után kiadott második lemezének nyitóriffje a nemrég szemlézett Polkadot Cadaver What’s The Worst Thing That Could Happen című számát idézte fel bennem: ez azért vicces, mert ezzel viszonylag precízen előrevetítette a rám váró félórát. Úgy halogattam ezt az albumkritikát, mint amikor konfrontálódnom kell valakivel, akit nem akarok megbántani, de sajnos előbbin és utóbbin is túl kell esni. Szóval álljunk is neki. Semmi személyes.

Alapból megragadta a figyelmemet a tény, hogy a Homicide huszonöt éve nem adott ki lemezt. Ennyi idő után nehéz visszatérni, de láttunk már csodát, gondoljunk csak a legkézenfekvőbb visszatérőre, a Tool-ra, aki tizenhárom év csönd után csapott oda az asztalra egy tízből tízes lemezt (ezt a pontszámot ITT adtuk meg nekik). Azonban a Homicide bő két évtizeddel előző lemezük kiadása után már kevésbé találta el a metalszíntér súlyos motorjának fordulatszámát.

A „Left For Dead”-et hallgatva az az érzésem támad, mintha valaki 1990 magasságában kitalálta volna, hogy milyen jó lenne egy olyan szolgáltatás, ahol szöveges üzenetet tudsz küldeni valakinek a telefonjára, de csak 160 karakter hosszúságban. Majd ezt az ötletet nem mondta volna el senkinek 2020-ig; amikorra is már korlátlan karakterszámmal és emojik kimeríthetetlen tárházával lőjük üzeneteinket az éterbe. A lemez nagyon nyers, nagyon puritán, tempós thrash metal, de ezen már rég túl vagyunk, és ha újat nem is, de érdekeset szeretnél mutatni a témában, akkor ennél sokkal jobban fel kell tűrni a farmerkabát ujját.

A hangzás amatőr bandát idézően kiegyenlítetlen; a zene testét a riffek és a szólók adnák, de egyszerűen nem kapják meg a mixtől a megérdemelt reflektorfényt. Nem egyszer, nem kétszer hallottunk már ilyen számokat, így még a jól összerakott riffeknek is olyan a hangulata, mintha egy vidéki motoros találkozó promóciós videójához használt jogdíjmentes rockzenei alapot hallgatnánk.

De ne is köszörüljük a nyelvünket tovább a hangzáson, hiszen ez a tökös, bőrdzsekis, tesztoszteronszagú elegy olyan, hogy vagy tetszik, vagy nem, és az én thrash metal receptoraim már tizenhat évesen telítődtek, amikor megtaláltam, és hetekkel később meguntam a Slayert. Ami azonban az igazi problémám, az a vokál. Nem szeretem az instrumentális zenét, nálam komoly hangsúly van mind a dalszövegen, mind az éneken, legyen az tiszta vagy extrém. Lesz tehát pár kéretlen gondolatom a „Left For Dead” vokális teljesítményével kapcsolatban.

A thrash-nél már megszokhattuk ezt a se nem ének, se nem hörgős, hanem inkább kiabálós énekstílust, nincs is ezzel probléma. De ezt a természetéből adódóan kissé monoton kántálást is lehet izgalmasan, energikusan művelni, Tom Araya is stabil negyven évig elvolt vele. Azonban a „Left For Dead” lemezen ez valahogy nem jön össze. A szövegnek se éle, se dinamikája, se lendülete; alibi érzete támad tőle az embernek. Amikor tizenhárom évesen felszólítottak énekórán, hogy elénekeljem az osztály előtt a Marseillaise-t, alig kevesebb vitalitással kiviteleztem.

Illetve tekintve, hogy a műfaj szó szerint, és az ének technikáját tekintve is az odamondogatáson alapul, nem ártana, hogyha a dinamika működne és a szöveg ritmikája össze lenne hangolva a kísérettel, nem pedig rockkocsmás karaoke-hangulatot idézve késve lépne be, meg le-lemaradozna. Lehet, hogy ez az egyszerűség is egyfajta stílusjegy, egyfajta szarunk a világra hozzáállás, és rossz műfajon kérem számon a perfekcionizmust, de az ilyen manírok akkor is inkább élőben működnek, mintsem egy stúdióalbumon.

Ez a tökéletlenség az Enemy Of The State-ben csúcsosodik ki legjobban. A lemez leghosszabb darabjának legjobb része az egy perc melankolikus instrumentális bevezető. Ahol azonban oda kellene tenni magukat, ott csúnyán melléütnek a srácok random társadalommal kapcsolatos szlogenek inkoherens bekiabálásával, illetve olyan sorokkal, mint „There is no conspiracy, this is your reality, you are the enemy”, ahol higgyük el, nem csak olvasva nem jön ki a szótagszám. Hasonló fegyverhez nyúlnak a Nightmares Of The Apocalypse-ben is, ahol metalhoz lazán köthető szavakat és kifejezéseket sorolnak olyan produkciós értékkel és komolyan vehetőséggel, mintha a South Park egyik epizódjában lennénk.

Kár, pedig a banda érzi a thrash metal/speed metal lüktetését, tisztességes keveréssel, és komoly változtatásokkal vokálfronton egész pofás albumot hozhattak volna össze így negyed évszázad rápihenés után. Most azonban csalódott vagyok, és valószínűleg lelkifurdalásom lesz, miután ezt a cikket megírtam, de ki kell mondani, ez a lemez bizony nem lett telitalálat.

5/10

homicide_new_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr2116225428

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nevem senki. 2020.10.03. 14:08:56

Ehhez a zenéhez ez a hangzás úgy jó ahogy van. Maradjunk annyiban.
8,5/10
Amúgy bátran írhatsz, írhattok ilyen és ennél kritikusabb hangvételű kritikát, (ha az adott lemez azt kívánja) mert szeretem az ilyet is olvasni.
süti beállítások módosítása