A Black Sabbathról szóló cikksorozatunk ötödik részében hazai zenészeket, illetve zenekarokat kérdeztünk meg arról, hogy mekkora hatást gyakorolt rájuk a heavy metal ősatyjaként is aposztrofálható astoni rockbanda.
Rev. Hopkins (Devil Seed)
A Black Sabbath a metált tekintve maga az alfa, a doom stílust tekintve pedig az omega is. Kevés közvetlen hatásaink egyike.
Paksi Endre (Ossian)
Még a hetvenes években a szomszédomban lakó idősebb srác másolta át nekem az első négy Sabbath-lemezt. Nagyon tetszett mind és jellemzően a szocializmus elzártságára, hogy jó ideig úgy hallgattam őket, hogy egyetlen háttérinfóm sem volt róluk, még egy fotó sem... Aztán elkezdtem lemezeket vásárolni, az összes Ozzys albumot megvettem, mind imádtam. A Dio-korszakot is nagyon szeretem, főleg a "Heaven And Hell" albumot. Utána már kicsit elvesztettem a fonalat, ugyan rendre megvettem a megjelenő új kiadványokat, de már nem gyakoroltak rám olyan nagy hatást. Az első két korszakot a mai napig nagyra tartom, valamint Ozzy és Dio szólómunkáit is!
Nagyfi László (Omen)
A Black Sabbath az ALAP! A heavy metal alapvetése, zseniális emberek összejöttek és megalkottak egy műfajt.
Holdampf Gábor (Magma Rise)
Konkrét első élményem a Sabbathtal olyan 6 éves korom körül volt: a nővérem osztálytársai vettek fel a tesómnak mindenféle zenéket, melyet aztán egy MK 25-ös magnón hallgattam én is rogyásig. Az Iron Man is ott sorakozott közöttük, olyan dalok társaságában, mint a Fox On The Run meg a Teenage Rampage, valamint a Ballroom Blitz a Sweettől, melyet szintén nagyon szerettem. Az Iron Man azonban valami más volt, egészen más hangulatú, nyers riffje rögtön megfogott.
Később a szomszédunk vette fel a debütáló albumot és a "Paranoidot", neki egy érdekes dupla bakelit verzióban volt meg a 2 lemez, erre határozottan emlékszem. 11-12 évesen még Ozzy-jelvényt is gyártottam, akkoriban mentek ezek a mindenféle mozgalmi baromságoknak kitalált plexi tetejű, fémhátú jelvények, melyeket a jóérzésű fiatalok aztán Hobo-, Rice- meg Mobil-fotók segítségével tisztességes célra használtak. Valahol találtam egy zakós Ozzy-fotót. Kivágtam és rendben is volt a dolog. Érdekes, hogy sok évvel később a Wall Of Sleep tagjaként egy amerikai zenész barátom az Orodruin zenekarból a pesti Flag Of Doom bulin nekem ajándékozott egy igazi ereklyét, egy ilyen típusú Heaven And Hell-turnéra kiadott jelvényt.
Nagy Levente (Nomad)
Első emlékem egy iskolapadba vésett logóhoz kötődik. Fingom sem volt, hogy mi az, de nagyon jól nézett ki. Szerintem a Paranoidot hallottam tőlük először. Aztán 1998-ban a Kisstadionban láttam őket a Black Sabbath Reunion Fesztivál keretein belül. Annyira a Pantera hatása alatt voltam, hogy kábé 3 számot néztem és nem is értettem a sokszor hallgatott dalokat. Viszont menő volt, ahogy Ozzy vízágyúzott! Majd évekkel később Münchenben láthattam az eredeti felállás egyik buliját. Úgy emlékszem, egyetlen lépést sem mozdultam a koncert alatt. Letaglóztak: a Black Sabbath című szám közben, szerintem levegőt sem vettem. Korszakalkotó zenekar, “belőlük élünk”.
Matláry Miklós (Nevergreen/Imperium)
A Sabbathot már a "Paranoid" óta szerettem, hallgattam, de a "Heaven And Hell" volt az, amelyik úgy megfogott, hogy a Black Sabbath lett az egyik kedvenc zenekarom. Ennél az albumnál érkezett a Sabbath élére minden idők egyik legjobb rockénekese, Ronnie James Dio. Minden tiszteletem David Coverdale-nek, Jorn Lande-nak, és sorolhatnám még, de Dio mindegyiket - ha csak egy hajszállal is -, de felülmúlta. Dio hangját már a Rainbowban megszerettem, a halhatatlan második albummal, a "Risinggal", de igazából én úgy érzem, hogy a Sabbathban teljesedett ki. Iommi sötét riffjei és Dio erőteljes, heroikus tenorja olyan egyedülálló kombinációt képezett, amelyhez hasonlót keveset lehet találni. A "Heaven And Hell" dalainál a Sabbathnak születtek később számomra jobb nótái, mint például az I vagy az Anno Mundi, de ez a lemez volt az, amelyik a Black Sabbathot az egyik meghatározó metalzenekarrá tette számomra. Én egyébként a Nevergreenre mindig kissé úgy gondoltam, mint a magyar Black Sabbathra. Ez a korai Nevergreen-dalokon érződik is.
Szigeti Ferenc (Karthago)
A Black Sabbath rám és ránk is (ideértve a korabeli zenekaraimat is) nagy hatással volt. A Deep Purple és a Uriah Heep mellett ők voltak a heavy metal egyik legerőteljesebb és legintuitívebb bandája. A '70-es években sok rockzenekar alakult külföldön és Magyarországon is és úgy gondolom, hogy szinte valamennyiünknek ezek a bandák - ide értve természetesen elsősorban a BS-t is - voltak a példaképek. A BS különösen izgalmas volt a lehangolt gitárjaival, amelyet először nem értettünk idehaza, hogyan szólhatnak így a húrok egy gitáron? Azután aki tudott akkoriban angolul, az elolvashatta egy-két angol szaklapban a titkot, amely ugyancsak meglepő volt. Ezen kívül a BS hatalmas előnye Ozzy volt, aki már akkor is egy extravagáns figuraként énekelt a zenekarban, ráadásul nagyon egyedien, hitelesen és jól. A "Paranoid" albumuk óriási siker lett és maga a dal pedig minden magára adó hazai rockzenekarnak, így az én zenekaraimnak is kihagyhatatlan száma lett a repertoárból. Tony Iommi száraz, kőkemény, precíz, erőteljes és virtuóz gitározása pedig ugyancsak sok feladatot adott a hazai gitárosoknak.
Én magam is néha hetekig ültem a Mambó magnóm mellett és próbáltam füllel levenni Tony figuráit. Néha sikerült, néha kevésbé, amikor nem találtam a megoldást - mert annyira sűrű volt a szóló, - akkor magamtól hozzáköltöttem néhány futamot és úgy játszottam a klubokban. Senki nem vette észre... Viszont a Paranoid gitárszólóját egy-az egyben sikerült megtanulnom, erre a mai napig is büszke vagyok. Ha nagyon összekapnám magam, még most is eljátszom, ahogy például jó néhány Deep Purple-szólót is tudok séróból, mint például a Black Night, a Strange Kind Of Woman stb. szólóit. A későbbi Karthago zenekaromban azután ezt a heavy metal-gitározást és a hozzá tartozó stílusjegyeket jól tudtam hasznosítani. Bár a BS-ben ha jól tudom, nagy volt a tagcsere az évek során (úgy 22-23 zenész is megfordult a bandában), azért én büszke vagyok arra, hogy ezt nem másoltuk le a Black Sabbathtól, a Karthago ugyanis 41 esztendeje ugyanabban a felállásban játszik.
Jozzy (The Hellfreaks)
Kábé 13-14 éves koromig romlatlan lélekként, szinte csak Beatlest, Creedence Clearwatert, Shadows-t, Queent és Guns N' Rosest hallgattam. Aztán amikor 14 évesen meglett az első elektromos gitárom, és összeállt az első komolyan vett zenekarunk Pakson, akkor kezdett beszippantani a zenei univerzum az idősebb paksi barátaim és öcsém hatására. Teljesen fittyet hányva kronológiára és stílusra, ömlesztve jött Hendrix, Machine Head, Led Zeppelin, Faith No More, Deák Bill, Takáts Tamás, Deep Purple, Hobo, Pink Floyd, Tátrai, Pantera, Dream Theater, Extreme, Red Hot Chili Peppers, Korn és még lehetne sorolni egy darabig a zenekarokat, előadókat, akiket akkoriban odafigyeléssel hallgattunk és elemezgettünk a zenei testvéreimmel.
Ebben az időben a próbateremben gyakorlatilag minden zenét, ami megtetszett, meg is próbáltunk eljátszani, így előkerült a Paranoid is, és emlékszem, hogy voltak olyan improvizált riffötletek is, melyek Sabbath-hatásra jöttek elő anno belőlem a próbateremben. Mégis jobban belegondolva a Black Sabbath hatása rám közvetetten a Panterán, a Faith No More-on keresztül és a Sabbathtal egyívású '70-es évek zenéivel együtt, például a Zeppelinnel karöltve történt meg. Sajnos élőben nem volt szerencsém látni őket, de a zenéjükkel kapcsolatban pár évvel ezelőtti remek élményem, amikor egy fehérvári középiskolai alapítványi napon, meghívott előadóként öcsém éneklésével, Varjú Ati dobos és Mészáros Gábor basszusgitáros jóbarátaim kíséretében a Warpigs-et vezettük elő a gyanútlan nebulóknak. Vicces volt látni a hatást olyan arcokon, akik jószerével még klubkoncerten sem voltak korábban, mi meg természetesen nem fogtuk vissza magunkat.
Füleki Sándor (Wall Of Sleep)
A Sabbath a legelső "keményzenei" élményem volt. Egészen kicsi koromban édesapám az NSZK-ból hozott egy bakelitet: "ezt figyeld!" és megszólalt a sejtelmes eső és harangzúgás... ezután eltelt pár év gokartozás, megtanultam az ABC-t is ... A '80-as évek derekán szippantott be a hard rock/heavy metal, és tulajdonképpen minden, ami kemény muzsika volt, de mindvégig a Sabbath volt a koordináta rendszer origója. A mai napig az a fajta dalszerkesztés, harmóniavilág van hatással a nótáimra, amit Iommi művelt pályafutása során. Ha nagy ritkán szólóra ragadtatom magam, akkor csak azok a skálák, csak olyan hangulatok jönnek elő, amiket Iommi kanyarított a Sabbath-lemezeken. Egyértelműen másolni próbálom. Szentségtörés, de mára már a Dio/Tony Martin-korszak minden tekintetben zeneibb albumai még inkább a szívembe lopták magukat, mint a klasszikus korai lemezek.
