Teljesen más fénytörést kapnak bizonyos dolgok a világot karanténba és nyomorúságba záró koronavírus-járvány eredményeként: én például lassan már nem szívesen hallgatok depresszív, végtelenül lehangoló zenéket. Egész egyszerűen elegem van a negatívumokból, ahhoz elég bekapcsolnom a hírcsatornákat vagy éppen elolvasnom a netes portálokat. Azt vettem észre magamon, hogy egyre nehezebben állok neki az efféle muzsikák kivesézésének, mert a tudatalattim ellenáll.
Az új AC/DC-albumra várva érdemes elolvasni akár YouTube-on, akár Facebookon a világ legkülönbözőbb tájain élő rajongók megjegyzéseit: gyakorlatilag egyöntetű véleménye mindenkinek, hogy 2020-at totálisan szétcseszte a pandémia, de az AC/DC éppen időben tért vissza, hogy zenéjével megmentse az emberiséget. Egyértelműen érezhető, hogy a bevezetőben írtakkal nem vagyok egyedül: az ember egy idő után megtelik a rossz hírekkel, nem tud több ilyet befogadni és másra van szüksége.
De azért vannak olyan produkciók, melyeket egész egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a fentiek ellenére sem. Ilyen az 1994-ben megalakult svéd gótikus doom metal csapat, a Draconian, melynek hetedik soralbuma a Napalm Records gondozásában "Under A Godless Veil" címmel jelent meg október 30-án.
Öt évvel ezelőtt jött ki "Sovran" címmel korábbi anyaguk (kritikánk ITT olvasható) és tulajdonképpen amit ott leírtunk, itt is felhozhatnánk. A skandináv brigád rendkívül egységes zenei világgal rendelkezik, ráadásul hagyománytisztelő is, azaz a stílus keretei közül nemigen hajlandó kilépni, hanem inkább klasszicista módon csiszolja-finomítja annak adott eszközrendszerét, sorra kihozva az egész szcéna legfinomabb, legszebb albumait.
Aki ismeri ezt a színteret, annak nem nagy meglepetés, hogy a Draconian hatásai között a legegyértelműbb módon a brit My Dying Bride és az Anathema említhető meg elsőként. Hangulatok, dallamok, kompozíciós és hangszerelési megoldások bizonyítják ezt a legújabb korongjukon is, de teszik mindezt olyan profizmussal és beleéléssel, hogy nekem álmomban sem jutna eszembe kópiabandaként jellemezni őket.
Heike Langhans énekesnő 2012-ben érkezett az együttesbe, így ez már a második albuma a csapattal: párja a hörgős vokálokért felelős Anders Jacobsson, akinek jellegzetes, mély, agresszív hangszíne szinte védjegye a dalaiknak. A hölgynek rendkívül finom, álmodozós, lebegős hangja van, mely tökéletesen illeszkedik a fájdalmas, melankolikus atmoszférához.
2020-ban már közel húsz éve nem újdonság a szépség és a szörnyeteg vokálkettős szerepeltetése, de a Draconian stílusában azért ez még mindig nem megszokott. Mondjuk a svédek sosem a zúzásban és a riffelésben, hanem a melódiák varázsában hittek és nincs ez másként most sem. Az együttesnek megvan az a mágikus képessége (mely ilyen mértékben tényleg ritkaság), hogy a lemezeik majd' egyórás játékidejére teljesen lekötik a figyelmünket, mintegy beszippantja a hallgatót az általuk felépített sötét, mégis szépséggel teli világ. Pedig sok doom/death brigád itt vérzik el: olyannyira egyféle, egyforma hangulattal bír mindegyik számuk, hogy az ember a végére belefárad, beleun.
A Draconian esetében a valóban csodálatos dallamorgia és a rendkívül ízléses hangszerelés viszi el a hátán a produkciót. A lemez szerkezete is okosan van felépítve, a Burial Fields gyönyörűen éteri, lassú balladája nagyon jól oldja a súlyosságot, így nem omlik ránk az egész albummonstrum. A The Sethian tempósabb darab, furcsán tördelt, sűrű ütemeivel azonnal kiugrik a többi tétel közül, a végére pedig az énekesnő témáival megérkezik az érzelmi katarzis is.
Tudom, hogy a gótikus doom/death stílusnak nagyon rögzült, merev szabályai vannak, de hasonlóan a 2015-ös korong kapcsán leírtakhoz szívesen vettem volna egy-két olyan számot is, mely ellentétet tudott volna képezni a lemez átfogó, depresszív hangulatával. Természetesen nem valamiféle partihimnuszra gondoltam: a metal ezerféle színt, atmoszférát tud felvonultatni, ide is bőven beférhetett volna valami kevésbé nyomorúságos hangulatú darab.
Szóval nem sokat változtak a dolgok a Draconian háza táján: nem felejtettek el csodálatosan szép dallamokat írni, a hangzás a tőlük már elvárhatóan analógos, lekerekített megszólalás, a hangszeres produkció kifogástalan, Heike Langhans énekét élmény hallgatni, akit pedig a záró kilencperces Ascend Into Darkness nem varázsol el, az minden bizonnyal semmilyen úton-módon nem fogja megkedvelni a gótikus doom színteret. Mi mást mondhatnánk még? Csodálatos album, habár a világ jelenlegi állása nem igazán kedvez ennek az atmoszférának.
9/10
