2020-ban szerintem kevés olyan józanul gondolkodó ember akad, aki egy előadótól világmegváltó újításokat remél, de minimum elvárja, hogy egy új zene semmihez és senkihez se hasonlítson. Egymillióból talán egy olyan van, amely valóban teljesen más utakon jár, mint előtte bárki, de ez ugye önmagában még nem garantálja azt, hogy a produkció minőségi is egyben.
Nem baj az, ha egy zenekar a régi nagyok által kitaposott ösvényen halad, csak egyrészt ne másolják őket, másrészt ha mondjuk az egyéniséggel kapcsolatban hadilábon állnak, akkor a dalaik legalább legyenek markánsak, fogósak, ne átlagosak és szürkék. Ha például valaki a Black Sabbath mániáját csak úgy tudja kiélni, hogy mindenáron Tony Iommit próbálja utánozni, akkor a riffjei minimum olyan súlyosak és briliánsak legyenek, mint a bajuszos gitáristené. Ebben az esetben egy szavam sincs.
A 2006-ban megalakult ausztrál thrash metal alakulat, a Harlott negyedik nagylemezéhez érkezett, mely a Metal Blade Records égisze alatt jelent meg 2020. november 13-án "Detritus Of The Final Age" címmel. Egyenesen a fentebb boncolgatott téma kellős közepébe cseppent bele a Harlott új albuma, ugyanis a korong az ég adta világon semmiféle újítást nem tartalmaz, sőt, néha olyan érzésem támadt, mintha egy Exodus-lemezt hallgatnék.
Ha több daluk is az Exodusra hajaz, de olyan gitártémákkal bombáznak benne minket, mintha egyenesen Gary Holt tolná azokat, akkor bizony minden a legnagyobb rendben van. A Harlott bárdistái pediglen nem spóroltak a jobbnál jobb riffekkel. A szerzemények kimondottan jól építkeznek, esetükben a tipikus Bay Area thrash-érzésvilág a számottevő. Nemrégiben megjelent egy amolyan etalon thrash metal album a Heathentől, melyet ha hasonlítási alapként mellé teszek, akkor azért érezhető némi különbség, de ez semmit nem von le a Harlott új produktumának az értékéből.
Amit egyedüli negatívumként fel tudok hozni az az, hogy egy bő félóra után kissé fárasztóvá válik ez a tömény thrash metal, bármennyire is minőségiek a dalok. Az embernek folyamatosan jár keze-lába a ritmusokra, együtt lélegzik az anyaggal és ez bizony hamar elszívja az energiát. A lemez negyvennyolc perces, mely természetesen nem számít extra hosszúnak, de már túlhalad a megfelelő mennyiségen. Az Aborted Fetus új korongjánál éreztem még hasonlót többek között, igaz, az még ennél is sokkal hosszabbra nyúlik.
Harmóniák is jócskán fellelhetőek a szerzeményekben, sokkal több, mint az általam velük kapcsolatban már többször is felemlegetett Exodus esetében. Thrash metal lemezekről egyébként ritkán írok beszámolókat, de ami ezek közül az elmúlt egy-két évben a kezeim közé került, azok többnyire elnyerték a tetszésemet. Nem tudom, mennyire telített jelenleg a színtér, de nekem olybá tűnik, hogy talán kevesebben ülnek fel mostanában erre a vonatra.
Lehet vérprofi módon művelni a thrash metalt, mint ahogy azt a Heathen is teszi és lehet egy fokkal alacsonyabb ligában is zenélni amolyan Harlott-módra. Mindkét esetben az elégedettség érzése töltött el, szóval megy a srácoknak a kilenc pont.
9/10
