Sokak szerint nem létezik rossz, színvonaltalan stílus vagy műfaj, mindösszesen rossz produkciók vannak és mindenben lehet kiválót alkotni. Nos, szerintem ez merőben téves vélemény: az operett, a lakodalmas zene vagy éppen a musical úgy, ahogy van, giccses és igénytelen és sajnos a kortárs popzene jó része is ide sorolható. A rock vagy a metal valamikor a hatvanas évek közepén-végén ellenkultúraként jött létre, azaz pontosan a fősodorbeli slágerzene antitéziseként.
Éppen ezért nehéz számomra értelmezni a pop metal stílusbesorolást. Senki ne jöjjön nekem művészi fejlődéssel: a popzene dallamvezetési és hangszerelési megoldásait a metalba beemelő zenekarok egész egyszerűen azért éltek ezekkel az eszközökkel, mert a kétezres évek közepétől kezdődően a rock és a metal totálisan visszaszorult a tévé- és rádióadók kínálatából, így kikopott az elsődleges zenefogyasztók, azaz a harminc alattiak kollektív tudatalattijából.
A radikálisan lecsökkent hallgatóság kibővítésének szándékát kell itt látnunk, nem mást. Ha a pop megy, akkor nyissunk efelé: valami ilyesmi lehetett a vezérlőelv és ennek mentén mára már százszámra szembesülhetünk az általában énekesnővel felálló, zeneileg valahol az Eurovíziós Dalfesztivál, valamint az elmúlt másfél évtized metalcore és power metal színterének keresztmetszetében álló bandákkal.
A 2008-ban megalakult svéd Amaranthe formációt heavy metalként besorolni értelmetlenség: ha levesszük a kétségkívül impozáns ritmusgitár riffsávokat, illetve az alkalmankénti (és egyébként kiváló), húsz másodperces gitárszólókat, akkor vegytiszta popzenét kapunk. A svédek egyébként magasan a pop metal színtér legszimpatikusabb és legigényesebb csapata és általában korrekt lemezekkel állnak elő: az október 2-án a Nuclear Blast gondozásában megjelent hatodik soralbumuk, a "Manifest" sem kivétel ez alól.
A zenekar felállása is egyedi: a kiváló hangi adottságokkal rendelkező Elize Ryd énekesnő mellett még két frontember is található, akik a tiszta énekért, illetve a hörgésért felelnek. Az Amaranthe bőven él az elektronika, a szintetizátorok és samplerek adta lehetőségekkel, így meglehetősen sűrű, csili-vili hangáradat fogadja a hallgatót minden egyes dalukban.
Egyébként a legérdekesebb dolog a pop metal bandákkal kapcsolatban, hogy a látszat és a mindenféle stíluselegyítések ellenére meglehetősen konzervatívak. A dallamok, a refrének egyetlen esetben sem a 2020-as, kortárs pop irányvonalát követik, hanem visszanyúlnak egészen az ABBA és a '80-as évek közepének europop világáig. A svédeknél ez még feltűnőbb: számtalan daluk némileg visszafogottabb köntösben simán ráférne bármelyik ABBA-albumra is és senki észre sem venné a különbséget.
Ez a már-már megrögzött dalszerzői vonás a legegyértelműbben a BOOM!1 című tételben köszön vissza, mely a korong mélypontja. Ez a dal sajnos borzasztó: rap, djentes metalcore, valamiféle trap metal alap is bejátszik, aztán menetrendszerűen érkezik a rettenetesen oda nem illő europop-refrén és az egész valamiféle rendkívül sajnálatos végeredménnyé áll össze, melyet jobb lett volna eldugni az album indonéz licenszkiadásának legvégére. Olyannyira nem passzol össze a két zenei vonal, hogy szinte vajazókéssel lehet kettéválasztani őket, mert nincs semmiféle átmenet vagy kompozíciós kötés közöttük.
Az Amaranthe a legkalandosabb, legmerészebb korongjaként harangozta be a "Manifest" lemezt, de ennek ellenére már első hallgatásra feltűnő, hogy a dalok ugyanazt a sablont követik. A már említett slágerrefréneket a verzék alatti súlyos riffelés köti össze, néha bekúszik a valóban remek gitárszóló (mely körülbelül két-három ligával löki feljebb a produkció színvonalát) és ennyi. Közben pedig folyamatos a szintetizátorok által gerjesztett, modernként felvezetett zajhalmaz.
Az azonban kétségtelen, hogy a svédek anyaga vérprofi: Elize Ryd remekül énekel, csakúgy, mint a 2017-ben érkezett Nils Molin, Henrik Englund Wilhelmsson pedig kellő agresszivitással hozza az extrémebb vokálokat. A hangzás is minőségi, a szólókról már ejtettünk szót, ezek valóban kiválóak, csak nekem az egész nem áll össze.
Egyébként afelől is vannak kétségeim, hogyha az Amaranthe hagyná a fenébe az egész metalszakmát és átmenne nettó popzenekarba, sikerülne-e betörniük a fősodorba. Aligha: húsz évvel ezelőtti europop lenne az úgy, mely 2020-ban egyedül a metalszíntéren tűnik haladónak vagy éppen modernnek, Billie Eilish, Cardi B, Doja Cat vagy éppen Drake mellett legfeljebb a retrórádiók műsorába férnének bele (nem mintha ezen előadók bármelyikét is kedvelném, de ők alkotják ma a kurrens poptermés legsikeresebb vonalát).
Szóval aki kifejezetten pop metal anyagokat keres, ne kutakodjon tovább: az Amaranthe leszállította számukra az év lemezét, aki viszont a fentiekben leírt popzenei megoldásoktól kiütést kap, az nagy ívben kerülje el a "Manifest" korongot.
7,5/10
