Valamikor a kilencvenes évek második felében, illetve az ezredfordulót követő egy-két évben a kedvenc színterem a göteborgi dallamos death metal volt, különösen az In Flames és a Dark Tranquillity, e mellé még bekúszott a finn Amorphis és nekem meg is volt a skandináv szentháromságom: úgy éreztem sokáig, hogy ezek a bandák egyszerűen nem tudnak mellényúlni és gyakorlatilag bekötött szemmel vásároltam meg aktuális kiadványaikat.
Sok víz lefolyt azóta a Tiszán és mellékágain és a szcéna is alaposan megváltozott: azok a kísérletezések, melyek olyannyira szerves részét képezték ezeknek a bandáknak, a múlt homályába vesznek. Az Amorphis Tomi Joutsen érkezésével beállt a klasszicista vonalra, lenyesve minden oda nem illő elemet, habár manapság már igen kellemetlen mértékben közelítenek a kelta folk irányába is, remélhetőleg csak idényjelleggel.
Az At The Gates közel húszéves szünet után tért vissza, de sok meglepetést nem tartogatott az azóta kiadott két albumuk. Az In Flames meg hát ..., nos tudjuk: leginkább afféle alternatív metalcore ez ma már, mintsem melo-death, mely nem igazán kínál izgalmakat az együttes régebbi rajongóinak.
A Dark Tranquillity azonban meglepő módon egész stabil kondícióban viselte az elmúlt húsz évet. Nekik is megvolt az experimentális albumuk az 1999-es "Projector" képében, mely erősen Depeche Mode-ra hajazó tiszta éneket és elektronikát hozott. Aztán jött a hátraarc és visszaálltak a dallamos death metal csapásirányába: jó sok korongot megjelentettek azóta, melyek között rossz nem, inkább csak a dömpingbe beleszürkülő akadt (előző, 2016-os anyagukról ITT írtunk kritikát).
A legfontosabb változás azóta az, hogy Niklas Sundin gitáros, aki alapítóként 1989 óta volt a banda tagja, kilépett. Tekintve azt, hogy Martin Henriksson (szintén alapító) gitáros/basszusgitáros még az "Atoma" korong előtt, 2016 elején távozott, a svédek teljes gitárszekciójukat elvesztették. A Century Media által november 20-án megjelentetett "Moment" elkészítéséhez ennek megfelelően két bárdistát is leigazoltak: közülük Christopher Amott (ex-Arch Enemy, ex-Armageddon) az ismertebb név, Johan Reinholdz (Andromeda, Nonexist) pedig a szólókért felel. Egyébként mindketten már 2017 óta dolgoztak a brigád mellett turnézenészekként.
Az "Atoma" kapcsán legutóbb azt írtuk, hogy minden rendben van, csak éppen valahogy minden nóta egy idő után unalomba szürkül és nincsenek memorizálható dalok az anyagon. Nos, a "Moment" készítése során - számomra úgy tűnik - a zenekar kifejezetten törekedett a szerzemények egyediségének kialakítására. Több olyan tétel is sorakozik itt, melyre azonnal felkaptam a fejem.
Mikael Stanne azt nyilatkozta a promóciós interjúkban, hogy a friss lemez minden eddiginél jobban hasonlít a diszkográfia fekete bárányára, a "Projectorra". Nos, ez igaz: habár annál nagyságrendekkel fémesebb, de a frontember sokszor használja tiszta énekét, mely - tekintve hangi adottságait - azonnal behozza azt a szokásos DT-melankóliát. Az első három dal mondjuk pont nem ilyen és éppen ezért rendesen be is rúgják a motort: korrekt, szinte klasszicista Dark Tranquillity ez, ráadásul a Phantom Days, a Transient és a blackes/thrashes riffekkel dolgozó Identical To None verzéi átkozottul jól vannak ritmizálva, azonnal rögzülnek a fejünkben.
Ezek után jó sok lassú-középtempós, álmodozós szerzemény következik (a Remain In The Unknown meg akkora Katatonia-atmoszférával bír, hogy ellenőrizhetjük is a lejátszónkat az előadót kutatva), meg is akasztva némileg a lendületet. A korong utolsó három számában aztán visszatér a kakaó.
A másik dolog, melyre felfigyeltem, az az eddigiektől egészen eltérő szólók. Nem sok van ezekből az albumon, azonban merően különböznek a Sundin-Henriksson páros teljesítményétől: Amott és Reinholdz kifejezetten neoklasszikus ihletettségű, inkább kissé power metalos virgázásokkal dúsítja fel a "Moment" hangzását, ami némileg meglepő lehet sok rajongó számára. Nem rossz ez, csak furcsa egy kicsit.
De természetesen mindenki megnyugodhat: a svédek nem lényegültek át valami egészen más entitássá, megnyugtató módon hozzák a szokásos színvonalat, csak éppen most máshová helyezték a hangsúlyokat. Erősebbnek, dalközpontúbbnak érzem a "Moment" korongot elődjénél: jobban ragadnak a témák, a melódiák és valahogy lekerekítettebb az egész.
Nagyon kíváncsi lennék egyébként egy szellemi gondolatkísérlet eredményére: ha a Dark Tranquillity ezzel a lemezzel jelentkezik 1998-ban, vajon mekkorát ütött volna a dolog? Vajon a közönség egyszerűen belefáradt már a szüntelenül termelődő megjelenésdömpingbe vagy csak a sokadik DT-korong nem vet akkora hullámokat? Egy hetes ismerkedés után nem érzem azt, hogy a skandinávok új stúdióanyagának helye lenne év végi toplistánkon, de ettől független ez egy szerethető, nagyon is minőségi munka.
8/10
