Rozsdagyár

JAHBULONG - Eclectic Poison Tunes (2020)

2020. december 20. - chris576

131960829_305667277455825_7324974653369272188_n.jpg

A doom/stoner muzsikák iránti rajongásomat egyértelműen a Black Sabbath-imádatom hozta felszínre, ám hiába az elkötelezettség, a műfaj iránti alázat, valamiért sosem tudtam egyetlen, a műfajon belül megjelent lemezért sem annyira lelkesedni, mint az alapító atyák által kreált mesterművek iránt. Igaz, a legutolsó Saint Vitus-album már-már súrolja a lécet, de maradjunk annyiban, hogy mivel ezek a zenekarok a Sabbath sokszínűségéből csak egy-két árnyalatot visznek bele a munkásságukba, ebből kifolyólag mindig is kizárólag a mesterek árnyékában fognak dolgozni.

A fentebb leírtak persze korántsem jelentik azt, hogy bármi bajom lenne a doom/stoner műfajjal; nagyon is szeretem, sőt néha el is elcsodálkozom rajta, hogy mennyire bele tudom élni magam a sok esetben teljesen fantáziátlan, monoton riffelésekbe, a sehová sem vezető doomolásba. Viszont nem csak szürke és álmosító bandák keringenek a doom/stoner univerzumában, hanem vannak fantáziadús, játékosabb beállítottságú formációk is, de hogy őszinte legyek, én eléggé kevés ilyennel találkoztam eddig.

A 2015-ben megalakult olasz Jahbulong zenéje valahol a két világ találkozási pontján helyezkedik el. Több helyen is fellelhetőek markáns, izgalmas témák a dalaikban, ám sajnos ők is beleesnek abba a csapdába, mely a monoton, végtelenített, kőegyszerű riffelés iránti vágyukat hivatott kielégíteni, ezek ugyanis csak nagy ritkán váltanak ki hosszabb távon érdeklődést a hallgatóságból.

A náluk is jelen lévő agyontorzított gitárhangzás pedig kezd egy kissé unalmassá válni. Rengetegen alkalmazzák már ezt, arról nem is beszélve, hogy egy idő után szinte lenullázza az ember agyát ez a vastag, zsigeri megszólalás. Ebből nyugodtan visszavehetnének egy csipetnyit. A tempó a szcénára jellemző cammogós, ráérős menetelés, a számok pedig ezekhez mérten jó hosszúra nyúlnak. Az anyag mindösszesen négy darabból áll, melyek háromnegyed óra játékidőt tesznek ki.

Lebegős, pszichedelikus elemek is jócskán keverednek az atomsúlyos mamutriffek közé, melyek kicsit azért megpihentetik az ember agyát. Az énekes amolyan Wino-féle hangszínben dalolászik, a gitárok pedig a Sleepre hajaznak. Egyben végighallgatva kissé fárasztó az album, de egyébként nincs vele különösebb baj. A sok doomolás közben felcsendülnek itt-ott gitárszólók is, bár ezeket jobban ki lehetett volna dolgozni, hiányolom az ízes, jammelős oldalát a témáknak. A The Eclipse Of The Empress című dalba mondjuk beleékeltek a srácok egy rövid dobszólófélélt, mely üde színfoltja a lemeznek, de több hasonló jellegű játékosságot is el tudnék képzelni.

A Jahbulong első teljes nagylemezét a Go Down Records dobta piacra "Eclectic Poison Tones" címmel 2020. október 30-án. Ebben a műfajban nem könnyű fogós, izgalmas lemezeket az asztalra tenni, de az olasz csapatnak ez félig-meddig azért sikerült. Én több színt vittem volna bele a dologba, de a produkció ettől függetlenül nagyon is rendben van.

A csigametal kedvelőinek biztosan nem fog csalódást okozni a korong, aki viszont a kimért tempók és a súlyos riffek mellé sok játékosságot is igényel, az óvatosan közelítsen a lemezhez, mert csalódás érheti.

8,5/10

131917857_827622237799573_8506708236499008028_n.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3316351764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása