A fehér karácsony romantikus elképzelése mostanra már javarészt csak a gyermekkori emlékeinkben él, lassan megszokjuk, hogy száncsengő, vastag pelyhekben hulló hó és hófödte táj helyett sárban, ködszitálásban, szürke felhők alatt és nyálkás utakon érkeznek az ünnepek. Nem a legoptimálisabb; a fenyőfavásárláshoz pont ugyanúgy igényeljük a havat, mint a black metal albumok borítójához. Még szerencse, hogy van olyan metalzenész, akit pont ez a hangulat ihlet meg; a Rém „Berek” című albuma tökéletes aláfestés ehhez a felhőtakarós, szürkésbarna, téli kabát és bőrdzseki között vacillálós időjáráshoz.
A „berek” szó annyira kikopott a városi ember szókincséből, hogy ha meghalljuk, az első dolog, amire asszociálunk, az Fekete István „Téli berek” című, a mindenki által ismert „Tüskevár” folytatásaként született regénye. Nem is kell azonban tovább mennünk, mint a Kis-Balaton, a Rém ugyanis pontosan innen merítette ihletét a lemezhez. Az album dalai a kis-balatoni táj egy téli napját írják le napkeltétől napnyugtáig. Ez idő alatt a dalszövegek mint egy zenei természetjáró, bebandukolják a zalai tájat, elidőznek a rothadó avaron, megállnak a ködben, elmerengenek a lápon vagy a madarak vonulásán.
A szomszéd fűje mindig zöldebb, a szomszéd hegyei mindig magasabbak, a szomszéd tengere mindig kékebb, és a szomszéd feleségének mindig kerekebb a feneke; gondoljuk, miközben külvárosi panellakásunkban ülve a reggeli kávét szürcsölgetve pörgetjük végig telefonunkon a közösségi médiás felületek hírfolyamát. Türkizkék tengerek, bikinis nők, pálmafák, és egzotikus tájak zúdulnak ránk a telefonunk kijelzőjéről a legnyomorultabb télben is. Ebben a képernyőre feszült tekintetű világban könnyű a folyamatos elvágyódásban megfeledkezni arról, hogy milyen csodálatos helyen is élünk valójában. Éppen ezért tartom nagyon dicséretes megnyilvánulásnak, hogy a Rém egy teljes albummal tiszteleg a méltatlanul elhanyagolt magyar vidék előtt.
De beszéljünk végre a zenéről is! A Rém első nagylemezén több hazai zenész is megjelenik: Jim Jones, Knapp Oszkár és Leiru is hozzájárult vokáljaival a korong elkészüléséhez, az album végén a rejtett számon pedig Vincze Ádám bendzsójátékát hallhatjuk. Az Avar és a Vadász kivételével főleg középtempós, kimért tremolós darálások és nehézkes riffek jellemzik a „Bereket". A zenei kíséret egy az egyben a klasszikus black metal puritánságát hozza fel-alá cikázó tremolópengetéssel, duplázóval és kásás hangzással, mindenféle cicoma nélkül.
Azonban tudatosan figyeltek arra, hogy a monoton kalapálás és gitárhúrreszelés ne fojtsa a lemezt érdektelenségbe. A vokál témák black metaltól szokatlanul színesek; nem csak a hörgés-károgás skálán tologatják fel és alá a technikát, de még tiszta éneket is csempésztek a lemezre. Sőt a lemezzáró Zala végére még egy népdal is bekerült, egészen szívhez szóló módon előadva. Nyoma sincs benne az orrhangú népdaléneklő profizmusnak, vagy a Dalriada-féle tekerőlantos-hörgős pózolásnak; a Szép Zalában születtem pont úgy van elénekelve, ahogy egy, a Kis-Balaton partján sétáló egyszeri zalai énekelgetné: kicsit remegősen, kicsit hamiskásan, kicsit bátortalanul, de őszintén. A dal alá bekevert madárcsicsergés még jobban segít alámerülni a Kányavári sziget miliőjében.
Külön kiemelném a vokál artikuláltságát. Nagyon gyakran éri az a vád a hörgős-morgós műfajokat, hogy az előadásmód miatt nem lehet érteni a szöveget; ékes példája ennek a Cannibal Corpse, akik az érthetetlenséget már-már röhejes mértékig kimaxolták. Szerencsére egyre többen tudatosan figyelnek arra, hogy az énekstílus ne menjen az érthetőség rovására, a Jinjer brutális technikájáról méltán híres énekesnője például azt vallotta nem régen egy interjújában, hogy mivel rengeteg energiát öl a dalszövegek megírásába, nagyon fontos neki, hogy azok aztán a kész dalban valójában érvényesüljenek is, emiatt kiemelten figyel arra, hogy érthetően adja elő őket. Nem tudom, hogy a Rém esetében ez tudatos választás volt vagy sem, de a hátborzongató hörgésekből és gyémántfúróként a koponyánkba hatoló üvöltésekből szinte adatvesztés nélkül hallatszik ki a dalszöveg.
Ha pedig ez nem lenne elég, a zenei kíséret a maga egyszerűségével és letisztultságával is nagyon magával ragadó. A dobok hajszálpontosak, és pont annyira zakatolnak, amennyire a dal megkívánja, nem nyomják agyon a többi hangszert. Cammogó, elnyújtott, ragacsos riffek jellemzik a hangzást, fel-felsikító torz gitártémákkal, és jó katonaként a háttérben brummogó basszusgitárral. Elképesztő, hogy a ködös-nyirkos zalai táj hangulatát mennyire képes a zenekar nonverbális módszerekkel is átadni.
A sajátosan, de a legjobb értelemben magyar produkció egyedülálló élmény. Mind a súlyos, karcos hangzás, mind a versszerű dalszövegek tökéletesen írják le azt a hangulatot, amit korong átadni hivatott. Mindezt tökéletesen koronázza meg a Katona Balázs keze munkáját dicsérő lemezborító; ritka, amikor az ember pontosan tudja a borító alapján, hogy mire számítson az albumon, de ez pont egy ilyen eset. Ha csak egy black metal albumot hallgatsz már meg idén, az ez legyen.
9/10
