A szimfonikus metalban az a szép, hogy lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy dolgot nem lehet: elbliccelni. Ide bizony kell a fantázia, kell a hangszeres tudás, kell az, hogy a gitár-dob-basszus kalickából ki tudjon lépni a zeneszerző. Ez pedig a budapesti Taletellernek sikerült is, 2020 végén egy olyan, minden szimfonikus metal rajongó igényeit kielégítő anyagot adtak ki, hogy alig fért el a lemezen.

Viccen kívül, az album a maga hetvenhat percével tényleg nem egy aperitif, hanem maga a főfogás. Gyorsan a kritika elején le szeretném szögezni: nem vagyok rekreációs szimfonikus metal hallgató, bár tinédzser koromban én is kivettem a részem a zenekar-duplázó-szoprán együttesekből. Úgyhogy a „The Path” tizenhárom dalát nem rajongóként, hanem hidegfejű auditorként hallgattam végig.

Végignéztem tehát a lemezt, a műfaj jellemzőit felsoroló listával a kezemben, hogy ellenőrizzem, minden elvárás teljesül-e. Tehetséges, tiszta női ének? Pipa. Andalító vagy éppen harcba hívó, elsöprő nagyzenekari kíséret? Pipa. Duplázó és combos riffek? Pipa. Röhejesen fülbemászó, dallamos refrének? Pipa. Minden hangszer megmutatja, hogy mit tud, a szimfonikus jelző nincs letudva egy huhogós szintivel. A lemez nagyívű utazás egy mesebeli világon át farkasokkal, erdővel, patakkal, csatazajjal és duplázóval.

De mivel ahogy mondtam, nem vagyok a műfaj elfogult rajongója, így sokkal érzékenyebb vagyok a tökéletlenségre. Sajnos volt, ami kizökkentett a tankönyvbe illő szimfonikus metal élményből. Ahogy a kapus munkáját is az jellemzi az egyszeri szurkolónak, hogy hány gólt enged be, nem pedig az, hogy hány lövést véd ki, egy általánosan pozitív közegben sokkal könnyebb a negatív pontokon fennakadni, és én most egy kicsit ezt fogom csinálni.

Ami a legjobban csípte a szememet, az a klisék túlhasználása. És most még csak nem is a műfaj manírjaira gondolok; ezek a panaszaim ugyanúgy érvényesek lennének egy popslágerre is. Az egyik ilyen szálkát a szememben hadd jellemezzem a L’art pour l’art Társulat méltán híres dalával: Hányszor lehet büntetlenül elénekelni egy refrént? Bár a zenekar kérdésen felül profi melódiákkal operál, és Csák Annamária kristálytiszta, elringató hangját mindenki szívesen hallgatja, meggyőződésem, ha minden refrént csak annyiszor adnának elő, ahányszor a dal megkívánja, a játékidő egy óra alá csökkenne.

A másik problémámmal pedig ősi ellenségemet piszkálta fel álmából az együttes: a modulációt. Márpedig azt a modulációt, melyet mulatóstól kezdve a legalja popzenén át a metal különböző ágazatáig mindenki elsütött már; tudjátok, amikor egyszer csak megismétlik a refrént egy magasabb hangnemben. Ez sokaknál úgy működik, mint a csiklandozás vagy a horrorfilmekben a jump scare; akarva-akaratlanul reagál rá, és ez a reakció általában pozitív. Esetemben ez a reakció ugyanilyen ösztönös, azonban inkább szemöldökráncolásban, szélsőséges esetekben pedig olyan instant káromkodásokban nyilvánul meg, mint például most a tárgyalt album felénél elejtett „Még egy ilyen-olyan moduláció, és leállítom a lejátszót”. Csak az ilyen-olyan helyett mást mondtam.

Azért nem szeretem, mert a gyenge darabok esetében egy olcsó módszer arra, hogy elnyerje a hallgató tetszését, a jól megkomponált, erős dalok esetében pedig, mint például a Taletellernél is, csak azt érik el, hogy egy bazári trükkel elveszik az élét egy szép ívű, profin összerakott műnek. Mintha valaki kínai piacos lángnyelveket ragasztana egy gyönyörű fekete luxusautó oldalára; nem kell az oda!

A vokálokat már dicsértem korábban; Annamária hangja erre a műfajra termett, nem torpan meg a magas hangoknál, nem viszi túl mélyre, szépen cseng, kellemes, bő egy óra után is jól esik hallgatni, ami nem sok szopránról mondható el. De némi hangszínváltás sokat tud színezni a hangzáson; ezt végül az Eternal Fall és a Moonlight Feast énekese vállalta magára, kellemes színezetet ad a lemeznek a férfi énekhang, mely bár közel nem mászkál olyan magasságokba, mint női párja, de az apró torzításokkal megtűzdelt vokál sokkal vitálisabb, ha valaki elkezdene belekényelmesedni a lemezhallgatásba így a korong utolsó harmadára, azt biztosan felrázza.

A finnyáskodást félretéve a „The Path” egy nagyon korrektül összerakott lemez kellőképp kemény riffekkel, igényes szimfonikus megoldásokkal, és szuperdallamos, már-már popdalt idézően fülbe ragadó, együtt énekelhető refrénekkel. Külön élveztem a The Storm végén a nagyzenekari elborulást, a furulyás-folkos Moonlight Feastet vagy a tábortűz mellett énekelhető, higgadt vérmérsékletű Emerald Creeket. A zenei utazást nagyon szépen zárja le az album végi instrumentális Through The Path. Az album tálcaként kínálja fel a szimfonikus metal rajongóinak azokat a csemegéket, melyeket ismernek és szeretnek.

8/10