Itt a Rozsdagyárban szakmányban hallgatjuk az elborultabbnál elborultabb black, death és hasonlóan extrém szörnyűségeket, de ha akarnék, se tudnék a mai világhelyzethez jobban illő albumot megemlíteni, mint a Dread Sovereign január 15-én a Metal Blade kiadó gondozásában érkező "Alchemical Warfare" című korongja.
A Dread Sovereign a Primordial énekesének, Nemtheangának a másik bandája, csak itt a zenei fókusz a '80-as évek veretes heavy/doom metalján van anyazenekarával ellentétben (a Primordial remek előző anyagáról ITT írtunk kritikát). A 2013-ban megalakult projektben a frontember az éneklés mellett a basszusgitárt is kezeli és már a harmadik stúdiólemezüknél tartanak. A nagyon rövid, de egyébként kifejezetten erős 2017-es albumuk is beköszönt hozzánk (recenziónk ITT található), viszont annak hiányosságait sem lehetett figyelmen kívül hagyni.
A két legfontosabb tényező egyrészt a fájóan spórolós játékidő, illetve az elrontott hangzás vagy keverés volt. Nos, első ránézésre-meghallgatásra az írek most mindkét hibát orvosolták: a két rövid intróval-átkötéssel együtt kilenc tétel ötvenkét percben bontja ki a hangulatot, azaz ebből a szempontból ez nagyon is rendben van. A megszólalás is sokkal kiegyenlítettebb és vastagabb, mint elődjéé, így nagyon nagy reményekkel ültem neki az alkímiai háborúskodásnak.
A lemezborító a zenekar által már a debütalbumon megkezdett hagyományokat folytatja: a három pokolbéli figura, akik a történelem különböző korszakaiban és helyszínein tűnnek fel (a 2014-es korongon Bertalan apostolt húzzák karóba, a 2017-esen pedig Sarah Wildes Averillt, a salemi boszorkányperek egyik ártatlan elítéltjét akasztják), most Isaac Newton laboratóriumi asszisztenseiként tűnnek fel, miközben az angol tudós az alkímia végső titkát, a bölcsek kövét igyekszik felfedezni.
A kísérteties instrumentális intrót követően az írek azonnal belecsapnak a lecsóba és egy tízperces doom-monstrummal indítanak, mely megadja az alaphangot. "A világ elkárhozott!" - ez a Dread Sovereign alapállítása és ehhez illeszkedik minden, amit a zenekar kiad a kezei közül. Valóban apokaliptikus az atmoszféra: a lassan őrlő riffek, a frissen feltárt ősi sírokból kipárolgó miazmás melódiák zseniálisan körvonalazzák ezt a reménytelen, dögvésszel és emberi bűnökkel teli hangulatot.
Ez azonban még nem lenne elég ahhoz, hogy a Dread Sovereign kiemelkedjen a több száz hasonszőrű banda tömegéből: ehhez kell a frontember hangjában megbúvó, azaz inkább az onnan zabolázhatatlan módon kitörő drámaiság és őrület. Teljesen egyedülálló, vibratoval dúsított éneke olyan többlettartalmat tesz bele a dalokba, hogy azok szinte önálló minioperákká válnak, a lehető legjobb értelemben.
A lemez által kínált élményt a gyakran és szívesen használt pszichedelikus elemek, átkötések is fokozzák. A Nature Is The Devil's Church az album egyik legtempósabb, legagresszívabb tétele, de azt is egy majd' kétperces elszállás vezeti be. Ebben érhető tetten talán az anyabanda, a Primordial hangulata, de lehet, hogy pusztán Nemtheanga ezer közül is felismerhető hangja miatt. A legklasszikusabb, ikergitáros doom metal nóta talán a Her Master's Voice, mely szinte visszarepít bennünket a '80-as évekbe, hogy aztán óriási katartikus érzelmi ívet járjon be.
Az utóbbi időkben kevés doom metal albumot élveztem ennyire, mint ezt a korongot: átkozottul elkapták most a fonalat az írek és ezt az sem rontja el, hogy a Dread Sovereign a végére megint odabiggyesztett egy teljesen felesleges és a lemezhez semmilyen módon nem illeszkedő feldolgozást a You Don't Move Me (I Don't Give A Fuck) képében, mely a Bathory 1983-ban rögzített, szinte első, black-thrash szerzeménye.
Alig kezdődött el 2021 és máris itt van egy olyan anyag, melyet minden bizonnyal rengetegszer fogok végigpörgetni az elkövetkező hetekben-hónapokban és amelyet máris előjegyzésbe vettem az év végi listához. Alaposan fel kell kötnie minden doom bandának a felkötnivalót, ha akárcsak hasonló színvonalú lemezt akarnak kiadni idén. Kötelező!
10/10
