Rozsdagyár

ABIOTIC - Ikigai (2021)

2021. január 14. - Chloroform Girl

500961.png

Ha valaki ugyanúgy a borító alapján ítélne meg egy együttest, mint én is hajlamos vagyok, annak most szólok, hogy ne tegye: az Abiotic nem japán, hanem floridai együttes. Ez azonban pusztán származásukat jellemzi, nem zenéjük minőségét; habár Japán rendkívül izgalmas extrém metal projekteket termelt már ki magából, a fülledt déli államnak sincs szégyenkeznivalója, ahogy ezt a banda idén februárban megjelenő lemeze is alátámasztja.

Az ötösfogat harmadik nagylemezeként megjelenő „Ikigai” saját bevallásuk szerint az eddigi legjobb korongjuk; mivel nem volt lehetőségem behatóbban megismerni korábbi munkásságukat, én ezt készséggel elhiszem nekik. Azt valóban meg kell hagyni, hogy akármilyenek is voltak korábbi lemezeik (az Encyclopaedia Metallumon talált néhány értékelés tanúsága szerint nem túl erősek), az „Ikigai” egy nagyon stabil, gondosan megkomponált, technikás-brutális anyag lett.

A lemez kétségkívül érdekes témákat boncolgat; címe, az Ikigai jelentése magyarul ok a létezésre. Az album minden egyes dala egy-egy különböző koncepciót boncolgat ebben a témában. Az öngyilkosságtól kezdve - hiszen az album borítóján kapásból egy szeppukut elkövető szamuráj látható - a depresszión, gyászon, klímaváltozáson, és az élet értelmének keresésén át számos kérdéskört érintenek a dalok. Szövegileg tehát ne számítsunk lelket melengető élményre.

És zeneileg se. Az „Ikigai” szigorúan a morcos stílusok kedvelőinek szól, közülük is főleg azoknak, akik nem ijednek meg egy kis tempóváltástól vagy diszharmóniától. A hangzást főleg a mélyen csattogó basszusgitár, a gépfegyverként ropogó dobok, és a kíméletlen vokálok határozzák meg. Hatásaik között az Abiotic megemlíti a Black Dahlia Murdert, és a hasonlóság valóban érezhető. Nem csak a sötét, de helyenként mégis dallamos death stílus, de a vokálok kettőssége - a hasfalszaggató hörgés és a kísértetiesen magas hangú üvöltések - is a detroiti dallamos death bandát idézi.

Az album bővelkedik hirtelen tempó- és stílusváltásokban, gyakorlatilag ötven perc alatt nincs egy kielégítő hosszban végigvitt dallamvonal. Tehát ha valaki a refrént unos-untalan elismételő, modulációt előszeretettel alkalmazó, közönségénekeltetős dalokra vagy a százasszög egyszerűségű fékevesztett négynegyedes dühöngőkre vágyik, akkor az „Ikigai” nem nyújt neki segítő kezet. Viszont ha valaki szeret elmerülni a technikás extremitásokban, szereti, ha egy zenekar kirángatja a komfortzónájából, és időnként egy váratlan száznyolcvan fokos tempóváltással a falhoz vágja, akkor valószínűleg élvezni fogja ezt a lemezt.

Bár deathcore-ként hivatkozza magát, közel nem az a lélegzetvételnyi szünetet sem hagyó daráló, melyet ebben a stílusban elvárna az ember. Sokkal inkább hordoz magán progresszív elemeket, mint például az elmosódó zongorás-gitáros akkordfelbontás, mely a Covered The Cold Earth szigorú riffjeit szegélyezi vagy a The Wrath közepén a zord duplázók között megbúvó instrumentális zenei tisztás. Több hangszer is megjelenik az albumon; különféle fúvósok színesítik a hangzást, és komoly reflektorfényt kap a már előbb is megemlegetett zongora is, nagy örömömre.

Ettől függetlenül nem kell attól tartani, hogy lágy összképet kapunk. A Grief Eater, Tear Drinker az egyetlen darab, melyben előfordul tiszta ének, ezt leszámítva minden dalban az agyvelőig hatoló sikítások és acélos hörgések dominálnak, ráadásul Travis Bartoseknek olyan hangja van, mintha minden nap nyolcvanas smirglit reggelizne kromofággal. Az elő-előforduló nyugodt, csendes szekciók csak felerősítik az általános brutalitást. Djentes hatások is érződnek a lemezen, a mélyre hangolt basszusgitár és a dobok olyan poliritmikus egyetértésben csapnak oda, mintha valaki sodronnyal verne egy pinceajtót.

Az „Ikigai” bár abszolút élvezhető, de nehezen befogadható album. Még ha valaki rendszeresen hallgat is extrém metalt, a dalok töredezettsége, randomsága még így is meg tudja feküdni az ember gyomrát. Az anyag ötven perc hosszú; ennyi idő alatt egy olyan zenei ívet sem hallani, mely legalább egy percig kitartana, az bizony izommunka az agynak. Első hallgatásra az ötven percet soknak is éreztem, ennyi idő alatt az elsőre izgalmas, brutális darabok véletlenszerű kalapálássá szelídülnek; jót tett volna egy kis változatosság valahol az album felénél, hogy felrázza kicsit a hallgatóságot. De sokadik hallgatásra vagy edzettebb ritmusérzékkel és idegrendszerrel az Abiotic legújabb lemeze egy igazi technikás death csemege!

9/10

602759.png

A bejegyzés trackback címe:

https://rozsdagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr8816387468

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása