Újabb fejesugrás a metal underground mélyrétegeibe: most az amerikai Dipygus második soralbuma jött velem szembe, mely "Bushmeat" címmel január 25-én jelent meg a Memento Mori kiadó gondozásában. A lemezborítót látva szerintem minden Rozsdagyár-olvasó be tudja lőni a banda stílusát: death metal ez, ráadásul a régi iskola által belénk vert esztétika szerint.
A csapat 2013-ban alakult meg Kalifornia államban, azóta több tagcserén is átestek, mára Dayan basszusgitáros, Dustin gitáros és a dobról gitárra váltó Sam maradt az alapító formációból. A 2016-ban csatlakozott Clarisa nevű énekesnő a leginkább érdeklődésre számot tartó tényezője a bandának, mert a hölgy egész egyszerűen embertelen módon hozza ki magából ezeket a leginkább a cro-magnoni ősemberekre jellemző hörgéseket, bömböléseket és üvöltéseket.
A Dipygus alapkoncepciója elég egyszerű: a legbestiálisabb, legprosztóbb, legbrutálisabb, legzsigeribb halálfémet kiönteni a kohóban, melyet csak elképzelni lehetséges. Ebbe tényleg minden belefér: zsíros, mélyrehangolt, mocskos riffek, a már fentebb említett vokális teljesítmény, széttorzított doom, disszonáns tekerések és a mélyen a civilizáció alatti előemberek vagy éppen történelem előtti kultuszok által elkövetett rituális kegyetlenkedések, kannibalizmus és mészárlások témáját boncolgató szövegvilág.
Külön finomság az is, hogy a zenekar megszállottan írja dalait a különböző képzeletbeli, mitikus vagy megmagyarázhatatlan eredetű állatokról, melyeket még ma is látni vélnek sokan (Loch Ness-i szörny, jeti és társaik): például a nyitó St. Augustine, FL 1896 egy, a XIX. század legvégén Floridában partra sodort cetmaradványról szól, melynek forrása még ma sem tisztázott.
A hangzás is tökéletes ehhez a brutalitáshoz: visszhangos, hátrakevert ének, előrehozott basszusgitár és gyomorba hatolóan súlyos gitár tör elő a hangfalakból, szóval a stílus kedvelői minden bizonnyal imádni fogják a lemezt. Egyébként ha valaki kíváncsi lenne a banda nevének jelentésére, ezt könnyen megteheti bármely internetes kereső segítségével, de ezt azért nem ajánlanám a vacsora elfogyasztása előtt (mondjuk utána még kevésbé).
Kilenc tétel szerepel a harminchét perces anyagon, azonban igazából ez csak hét, mivel a nyitó és záró instrumentális Ape Sounds amolyan hangulatbeindítóként funkcionál, de annak remek mindkettő. Félelmetes hallgatni az állati acsarkodást, mely valahogy mégis fura módon emberi és emlékeztet minket arra, hogy egy globális összeomlás során milyen gyorsan is foszlana le rólunk a civilizáció vékony máza és válnánk minden átmenet nélkül az élelemért véres marakodást folytató emberszabásúakká.
Öt perc körüli tehát a dalok átlagos játékideje, ráadásul jórészt középtempós döngöléseket és darálásokat hallhatunk végig a korongon. A Dipygus nagyon ügyesen játszik a tempóval: amikor begyorsulnak a dolgok, akkor annak kompozíciós szerepe van és érdemben ad hozzá az atmoszférához, nem pusztán technikai jellegű a dolog.
A dalokban különböző torz audiobejátszások, zörejek fokozzák ezt a miazmás őrületet és aki veszi a fáradtságot és kitart az album végéig, az valóban egyedi élménnyel fog gazdagodni. Nem állítom, hogy ez az élmény kellemes vagy jó: még abban sem vagyok biztos, hogy valaha elő fogom venni a "Bushmeat" dalait a közel egyhetes barátkozás után, de olyasmi a dolog, mint Joseph Conrad regénye, az A sötétség mélyén.
Utazunk le a folyón, bele az emberiség múltjának legsötétebb bugyraiba, alászállunk a pokol legalsó köreibe, hogy történelem előtti emberállatok között tapasztaljuk meg azt a zsigeri kegyetlenséget és nyers, őrült erőszakot, melyet ma már legfeljebb csak természetfilmekből vagy éppen közel-keleti terroristaállamok napi gyakorlatából ismerhetünk. Habár onnan sem: ez a húsevők öröksége, a táplálék megszerzésének kényszere és kéje és ebben az esetben bizony szó szerint minden a táplálék funkcióját tölti be.
Szóval szigorúan csak régisulis death metal fanatikusoknak, az underground undergroundjának ajánlott ennek a vadhúsnak a fogyasztása, mert könnyen megfeküdheti az óvatlanok gyomrát a korong. Tehát csak óvatosan!
7,5/10
