Számomra a világ egyik legkirályabb bandájának, a német Acceptnek a pályafutása az 1986-os "Russian Roulette" című albumukkal lezárult. Az azzal együtt hétlemezes karrier egy speciális időszakban, speciális körülmények között jött létre, megismételhetetlen módon és minőségben. A '80-as évek a klasszikus metalzene aranykora volt: a mából visszatekintve mintha valamely mitikus kor istenei szálltak volna alá az Olümposz tetejéről, hogy olyan korongokat tegyenek le elénk az asztalra, melyekkel egész életünk végéig ellehetünk.
A '80-as évek közepét követő énekescsere, feloszlások, majd újjáalakulások, végül a 2009-es rebootolás egész egyszerűen nem érdekelt. Udo Dirkschneider frontember nélkül (ennél metalosabb név egész egyszerűen nem létezik, pont) maga a lényeg, a szellemiség meg a tökösség tűnt el, és onnantól veszett fejsze nyele volt az egész.
Más néven kellett volna ezt folytatniuk: természetesen az emberileg érthető, hogy Wolf Hoffmann gitáros, aki minden bizonnyal az Accept-márka birtokosa, nem engedte veszni hagyni a megélhetését jelentő zenekarnevet, de meggyőződésem, hogy azt a riffcentrikus, fifikás, mégis nyers metalt, melyet a banda játszott, Udo saját nevén működő csapata vitte tovább, mégpedig hézag nélkül (legutóbbi, kiválóan sikerült lemezük kritikája ITT olvasható).
A 2021-es Acceptnek az égadta világon semmi köze sincs a régi éra alapbandájához és nem csupán azért, mert mára valóban csak Wolf Hoffmann maradt az akkori felállásból. Az utóbbi években gyakorlatilag vetésforgóban cserélődtek a német gitáros körül a jövő-menő tagok (most éppen hatan vannak, három bárdistával), egyedül Mark Tornillo amerikai énekes tart ki mellette a 2009-es újraindulás óta.
A fickó egyébként kifejezetten szimpatikus arcnak tűnik, a hangja is nagyon rendben van, de a feladat, melyre vállalkozott (az egyik legikonikusabb, legkedveltebb heavy metal frontember helyettesítése vagy éppen utánzása, kinek hogy tetszik) eleve megnyerhetetlen meccs volt, melyet legfeljebb csak döntetlenre lehet kihozni. A január 29-én a Nuclear Blast gondozásában megjelent "Too Mean To Die" már az ötödik vele készült album a sorban és az anyag kiadását megelőzően ismét tagcserék forgatták fel a banda sorait.
A 2010-es visszatérő "Blood Of The Nations" nagyot szólt, az azt követő 2012-es "Stalingrad" is szépen muzsikált, azonban a folytatás már kellemetlen unalomba, rutinba fordult. Ezt Hoffmann is érezhette, mert 2016-ban kiadott egy kapuzárási pánikként is értelmezhető, klasszikusok diszkóritmusban formátumú, "Headbangers Symphony" című szólóalbumot (brrr....), melyet nehezen lehetne nem giccsként aposztrofálni. Az évek során Herman Frank és legutóbb Peter Baltes is otthagyta a fedélzetet, szóval akadt probléma a csapat háza táján.
Nos, ehhez képest az új album gyakorlatilag hézag nélkül folytatja az Accept legújabb kori sorozatát: tizenegy tétel bő ötven percben és tulajdonképpen egyetlen nóta kivételével mindegyik nagyon is tisztességes iparosmunka. Ha valaki negatív jelzőként értékelné ezt a szót, az téved: harcedzett, mindent látott rockveteránok produkciója ez, akik, ha akarnának sem tudnának gyenge minőségű anyagot kiadni a kezeik közül. A gond az, hogy a kiszámítható megoldások és riffek mellett gyakorlatilag szemernyi izgalmat sem találunk.
Hányszor hallhattuk már például a nyitó Zombie Apocalypse sémáját és gitártémáját? A Judas Priest "Painkiller" albumának eszközeit idéző riff középtempósan zakatol, csakúgy, mint az egész korong egyik leghúzósabb, legeltaláltabb tétele, a Symphony Of Pain, melyben Hoffmann elsüti Beethoven Sorsszimfóniájának dallamát, teljesen feleslegesen. Van egy enyhén unalomba fulladó kvázi-ballada a The Best Is Yet To Come képében, illetve a záró instrumentális Samson And Delilah keleties melódiáival ismét ezerszer hallott sablondolgokat hoz.
Az album egyértelmű negatív kakukktojása az Eagles Hotel California című megaslágerének kreatív újrafeldolgozása, a szimplán katasztrofális The Undertaker. Borzasztóan felesleges és fantáziátlan darab. érthetetlen, hogy egyáltalán lemezre kerülhetett, nemhogy ez lett az első klipes nóta. De szerencsére azért vannak itt kellemes számok is, ilyen a gyorsabb és reszelősebb címadó, a kellemesen rockos, amolyan AC/DC-atmoszférát megvillantó Overnight Sensation, a szörnyű címe ellenére kiválóan ritmizált és groove-os Sucks To Be You.
Szóval az Accept most sem hazudtolta meg magát: megbízhatóan szállítja az újjáalakulása óta hozott színvonalat, de az sajnos sehol sincs az aranyérájéhoz képest. Egy ilyen veterán banda esetében persze senki se várja el, hogy feltalálják a meleg vizet: furcsa is lenne, ha az Accept most akarna éppen progresszív blackened deathcore bandává válni.
Azonban mindezek ellenére teljesen indokolhatatlannak tartom az együttes újabb kori albumait: halvány fénymásolatai ők csak saját harmincöt évvel ezelőtti önmaguknak és ezek a kiadványok csak alibiként szolgáltak a koncertezésre, amíg egyáltalán voltak koncertek. Háttérzenének nagyon kellemesen elmuzsikál a "Too Mean To Die", de kétlem, hogy bárki is emlékezne rá akár két-három hónap múlva.
7,5/10
