A metal az elmúlt húsz évben a zenei brutalitás újabb fokozatait és csapásait fedezte fel vagy alakította ki. Az extremitáshoz fokozatosan adagolva hozzászokik az ember és egy idő után a pár évvel azelőtti elképzelhetetlen súlyosság már normává szelídül. Mint a kemény drogos, aki egyre gyakrabban egyre többet kíván a szerből, a metal extrém alstílusai is szinte egymással versenyezve, a szélsőséges megszólalásból sportot űzve állnak elő az újabb és újabb, gyakran már befogadhatatlan produkciókkal.

A svéd Humanity's Last Breath, melyet Buster Odeholm gitáros alapított meg 2009-ben és ő a fő dalszerző/zenekarvezető a bandában, már igen régóta a deathcore színtér egyik leginvenciózusabb, legkreatívabb csapata. Ne tévesszen meg senkit, hogy kiadójuk, a Unique Leader blackened vagy csak szimpla death metalként hivatkozik rájuk: az alap itt egyértelműen az ultrasúlyos, sokszor beatdown-lassulásokat hozó deathcore, melyet valóban színesit a black metalból áthozott atmoszféra, illetve tremolós riffelés, de ez még korántsem minden.

Az együttes szívesen él szimfonikus megoldásokkal is, illetve a post-hardcore  (többé-kevésbé) dallamos refrénjeit is egész gyakran alkalmazza. Ha pedig ehhez még hozzávesszük, hogy olyan eszméletlenül csikorgó, steril gitárhangzásuk van, hogy az már szinte az indusztriális metal felé kacsint ki, továbbá rengetegszer hozzák a tördelt, djentes ütemeket is, akkor tulajdonképpen képet is kaphatunk erről a korántsem könnyen befogadható zenei őrületről.

Február 12-én érkezik "Välde" címmel negyedik soralbumuk és az tény, hogy a modern metallal foglalkozó rockmagazinok, rajongói csoportok környékén már elég nagy felhajtás kerekedett a megjelenés, illetve az egymás után kihozott előzetes dalok körül. Valami színtér-definiáló ultrabrutál súlyosságot jelzett előre mindez, a kiadó pedig rendesen adta a lovat az egész várakozás alá. 

Nos, a fentiek mind bejöttek: ritkán hallani ilyen, a hallójárataink ellen indított szónikus támadást, de most ne az alagsorban egy mikrofonnal felvett, zajos és fantáziátlan csörömpölésekre gondoljunk. A Humanity's Last Breath az utolsó másodpercig átgondolt, szinte mérnöki pontossággal megírt, ráadásul tökéletesen zenei albummal jelentkezett, melyben a fő hangsúly valóban az agresszión van, de ettől függetlenül kifejezetten utaztatós atmoszférával is rendelkezik az anyag. 

Először is: elképesztően szól a lemez. Nagyon régen hallottam ennyire organikus, mégis metszően hideg, ipari hangzást. Óriásit dob az egész összképen és a brutalitáshoz bizony ez kell: vastagon szól a basszusgitár is (örök gyengém), a gitárok pengeként hasítanak (mikor hallunk vajon ilyen megszólalást magyar bandától?), Filip Danielsson énekes pedig a szokásos deathcore-vokált hozza, de olyan átéléssel és profizmussal, hogy akár sátánista szekták démonidéző szertartásaihoz is simán illene a teljesítménye. 

Az első tiszta dallamokra az ötödik, Spectre című dalig kell várnunk (djentes riffelés és deathcore mellé tiszta, post-hardcore dallamok), de innen olyan rohamra indulnak a svédek, hogy kapaszkodnunk kell: a Dehumanize gyors black metal elemekkel, illetve disszonáns riffekkel támadó őrület, a Hadean című tételben ismét dallamosabb énektémákkal és atmoszferikus szintetizátorbetétekkel találkozhatunk. A Tide a már említett robotikus, csikorgó gitármeneteivel mehet az idegeinkre (persze jó értelemben). 

Egy gyors instrumentális átkötést követően egy iszonyatosan húzós, beatdown tempójú, szinte doomos darálás következik, majd megérkezik a korong slágere, a szimfonikus black/death egyveleg, a Futility is. A lemez végül egy furcsa, zaklatott, a bandához képest málházós tempójú dallal zárul (Vittring) és mi pedig vakarhatjuk a fejünket, hogy pontosan mi is volt ez az egész. 

A sokadik meghallgatás után azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi tervezés, gondolkodás, műszaki rajzolás előzhette meg a csapatnál a lemez felvételeit, mert többször volt olyan érzésem a "Välde" kapcsán, hogy ez inkább sport-, mintsem művészi teljesítmény. Mintha egyrészt valaki hideg fejjel összeszedett volna mindent az elmúlt húsz év metalterméséből és összegyúrta volna abból a célból, hogy kihozza a legagresszívabb dalokat, melyek emberileg csak elképzelhetőek. Másrészt érződik az is, hogy szándékoltan futurisztikus is a hangzás, azaz Buster Odeholmék tudatosan törekedtek az előremutató, ilyen-még-nem-volt megszólalásra.

Ettől a dilemmától függetlenül mindkét fenti cél teljesítése sikerült nekik: valóban ultrasúlyos produkció lett ez, ráadásul tényleg nem nagyon hallhattunk még ilyet (szegény Anaal Nathrakh úgy hangzik a "Välde" mellett, mintha az elmúlt évezredből ragadt volna itt) és zenei szempontból kétségtelenül újító az egész korong. Fogalmam sincs, hogy ezek után hová fejlődhet még a deathcore, illetve az egész extrém metal. Sokszor éreztem úgy, hogy nem szívesen tartanék tovább senkivel ezen az úton: a svédek új albuma valóban lenyűgöző, de nálam körülbelül itt húzódik a határ a befogadhatóság vonatkozásában.

9/10