Svéd black metal. Ha ezt hallod, mi jut eszedbe? Jó eséllyel ilyenek, mint a Marduk, a Funeral Mist, a Dark Funeral, a Necrophobic, elvontabb vonalról a Shining. Nyugalom, nekem is, főleg ha azt nézzük, hogy megveszekedett Dark Funeral-rajongó vagyok, plusz a Marduk a kedvenc black metal bandám. Persze itt is vannak kisebb csapatok, kevésbé ismert 1-2 személyes formációk. Ilyen a Tomhet, a személyes kedvencem a Blood Of Serpents, és jelen cikkünk alanya, a Bhleg.
Maga a duó 2013 óta létezik és ez idő alatt egy sor kiadványuk volt. Kettő (a jelenlegi albummal együtt három) stúdióalbum, két kislemez, egy EP és egy megosztott anyag. Szóval ebben a nyolc évben nem szőrszálaikat számolgatták. Ezzel együtt, ennek tudatában, ezeket is számításba véve és még ragozhatnám, nézzük milyen lett az "Ödhin".
Az első dolog ami feltűnt, hogy kevés a dal. Szám szerint hát tétel van, és így fut a lemez körülbelül háromnegyed órát. Ez csak abban az esetben működhet alap 6-8 perces dalok esetén (van hosszabb is...), ha maguk a nóták változatosak és ötletesek. Szerintem nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, hogy ez nem jött össze.
A második dolog ami szemet, illetve fület szúrt (mit szúrt? döfött mint egy részeg böllér hajnali fél hétkor a szentmártonkátai disznóvágáson), az a rettenetesen puritán hangzás. Egyfajta modernebb necro-soundnak mondanám, de sokszor egy akkora kása az egész, hogy kevésbé avatott fülnek konkrétan lehetetlen elválasztani a részeket egymástól. Nem mellesleg annyira túl van tolva a gitár - ének páros, hogy a dobot sokszor vagy egyáltalán nem, vagy csak nyomokban lehet észrevenni.
Azért azt nem mondanám, hogy nincsenek jobb dolgok a lemezen. A kaotikus-kásás borzalmat időnként megtörik kellemes, néhol modernebb Burzumot idéző tiszta énekes részek. Ezek ritkák, de üdítő a változatosság illúziója. Illetve van két tétel, az album első felét záró Gyllene Gal és a záró Drömmen om vårdträdet. Ezek instrumentális dalok és még jól is sikerültek. Előbbi egy kakaskukorékolással megspékelt agrár - ambient agymenés, utóbbi egy kellemesebb akusztikus andalgás. Az ilyen típusú dalokat kedvelem, de tök őszintén mondom.
Többször érezni, hogy a duó szívesen elkalandozik atmoszferikusabb vizekre is. Ezzel igazából még nem is lenne baj, és még a szövegek természetközeli, kozmikus világához passzolna is, viszont ezek sokszor annyira megalapozatlanok és ötlettelenek, hogy jó szándék ide vagy oda, ezek sem áramvonalasítják jobban a lemezről kialakult képet.
Ha Te, kedves olvasó, eljutottál a cikk e pontjáig, jogosan teheted fel a kérdést, hogy tényleg ennyire semmilyen, üres, sz....rossz ez az album, és tényleg ennyire kevés, sovány tartalom van benne, akkor akár még jó is lehet (már akinek...)? Bevallom őszintén, az alapfelállás, miszerint cakumpakk két ember a lehető legváltozatosabb eszközökkel (suttogás, acsarkodás, ütőhangszerként kis kézi dob, csontok, stb...) ilyen ősrobbanás-életérzés közeli káoszt tud teremteni, számomra alapjáraton kifejezetten vonzó tud lenni. Ez is az volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a látványos hiányosságok (muzikális fekete lyukak) ellenére nem pörgettem le többször is az albumot, de, hogy miért? Rejtély.
Hogy tudnám-e valakinek ajánlani az "Ödhin"-t? Egyrészt az igazi ínyenceknek, akiknek már a Dream Theater is túl kommersz, és egy igazi extrém zenei bungee jumpingra vágynak, sérült kötéllel, védőfelszerelés nélkül. Ízlésfeszegetésnek, és szubkulturális viták kirobbantásának tökéletes eszköze lehet az a lemez.
Másrészt az igazi black metal rajongóknak, akik annyira trve kvlt arcok, hogy a párjukkal corpsepaint nélkül nem is romantikáznak, mert ők imádni fogják. Amennyiben viszont Te egyik bázist sem erősíted, egész nyugodtan kihagyhatod ezt az albumot. Ha mégsem így jársz el, nos, a mellékhatásokért nem vállalok felelősséget, én szóltam.
3,5/10
