Aki egy picit jobban képben van az underground világával, annak ismerősen csenghet a Demon Head neve. A dán ötösfogat 2012 óta van jelen a színtéren, és egy nagyon egyedi zenei világot tudhat magáénak. Ez igazából egyfajta okkult doom metal, mely nem mellőzi a hard rockos hatásokat, ízeket sem. Legutóbbi albumuk a 2019-es "Hellfire Ocean Void", mely bár nem volt egy korszakos mestermű, de képes volt beállítani egy olyan szintet a zenekar számára, melyre igazából bármelyik underground banda büszke lehetne. Most, 2021-ben itt a folytatás, a "Viscera", mely, nos, ilyen lett.
Amire igazán kíváncsi voltam, hogy a csapatnak sikerült-e megőrizni, ne adj' Isten továbbfejleszteni az albumaik eddig megszokott atmoszféráját, mely vitán felül mindig nagyon erős. Ez igazából egy földtől nagyon elrugaszkodott, de valahol mégis erősen lehúzó emocionális örvényre hasonlít, mely valamiért mégis kifejezetten sármos a maga módján. Örömmel jelentem, ezt sikerült hozni.
A nyitó Tooth And Nail kellemesen melankolikus tétel. Igazából zárónak is teljesen megfelelne. Van egy ünnepélyes jellege, amit talán morbid egy ilyen típusú zenénél kijelenteni, de az énekes Ferreira Larsen kicsit Danzig- és Ghost-keveréket idéző vokálja nagyjából az összes dalnak ad egy olyan érzésvilágot, mely kicsit disszonánssá teszi a kialakuló képet. Viszont ez abszolút pozitív hatást fejt ki a lemez egészére. Kifejezetten egyedi ízt kölcsönöz neki.
Ami kimondottan szimpatikus volt számomra az album hallgatása közben, hogy a patikamérleg-effektus remekül érvényesül. Mintha ezek a dánok pontosan tudták volna a dalok megírása közben, hogy egy-egy tételnek milyen hosszúnak kell lennie. Ezáltal egyetlen dal sem válik lapossá vagy vontatottá, és minden pontosan addig tart és olyan részekkel van tarkítva, melyek fenntartják az érdeklődést a kicsit több mint 35 perc végéig. Erre talán a legjobb példa a Magical Death, mely egy kicsit Candlemass-beütésű dal (jelenlegi kedvencem) és a kicsit több mint három percével egy tömörebb és zsigeribb pontja a lemeznek. De a záró The Triumphal Chariot Of Antimony is telitalálat. Egy igazi epikus levezetés.
Került a lemezre néhány nagyon rövid átkötő dal is. Ezekről értekeznék egy keveset. Ilyen dalból szám szerint négy van, az album felé kapásból egymás után kettő (The Lupine Choir, A Long, Groaning Descent), és egyszerűen parádésan működnek. Durva hasonlattal élve egy kicsit olyan szerepük van, mint egy grindcore vagy brutal death albumon a horrorfilmes vagy monológos közjátékoknak. Egyfajta masszív hangulatfokozás, hol instrumentálisan, hol minimális énekkel megtámogatva. Kiemelném, az Arrows című tételt, mely olyan, mintha egy groteszk gregorián Ghost-ot hallana az ember. Egyszerűen imádtam.
Zenei oldalról nézve ez egy közel tízpontos lemez. Gjerlufsen Nielsen és Gjerluff Nielsen riffjei kreatívak és fogósak. Érezni egy masszív, hol Pentagram, hol In Solitude hatást. És ehhez remekül passzolnak Jeppe Wittus kicsit heavy metalos, kicsit hard rockos ütemei is. Főleg a The Feline Smile című dalban brillíroznak. Mikkel Fuglsang basszusjátéka ugyan kicsit bújtatott, de érezhetően jelen van. Pont úgy és annyira, amennyire az egyébként sokszor elég tömény zenei közeg megköveteli.
Összességében a "Viscera" remek anyag lett. A műfaj szerelmeseinek ellentmondást nem tűrően kötelező, de az is nyugodtan tehet vele egy próbát, aki nem annyira jártas a doom metal világában, mert ez egy kellően megalapozott körkép a műfajról magáról. Egy egyszerre underground és populáris kikacsintás, melyet teljesen biztos, hogy még jó párszor elő fogok venni.
9,5/10
