Általában bajban vagyok az olyan lemezek kielemzésével, illetve pontozásával, melyek nem feltétlenül az én ízlésemet tükrözik, főleg akkor, ha az adott produkció a maga műfajában nagyon is jónak számít. A folk és a szimfonikus metal például nem éppen a szívem csücske, akkor meg pláne, ha mindez ráadásul a power metallal egyesül. A jelen kritika tárgya, a 2008-ban megalakított olasz Winterage pontosan ebbe a kategóriába esik.

Minden általam nem vagy kevésbé kedvelt stílusirányzatban vannak olyan előadók, illetve lemezek, melyeknek minőségét, a műfajban betöltött szerepét, fontosságát eszem ágában sincs megkérdőjelezni, hiszen egy komoly, minőségi munkát abban az esetben is elismerek és tisztelek, ha az egyébként nem tetszik. Nem azért nem tetszik, mert rossz, hanem mert nem kifejezetten az én ízlésvilágom határvonalán belül helyezkedik el. Ez nagyon fontos.

A Winterage második nagylemeze, a "The Inheritance Of Beauty" 2021. január 15-én jelent meg a Scarlet Records gondozásában. Az egyórás, tíztételes korong pontosan az a kategória, mely kevésbé az én világom, ám a minősége vitathatatlan, tulajdonképpen semmilyen negatívumot nem tudok megemlíteni az anyaggal kapcsolatban. Jól megírt, változatos, tartalmas, sokszínű, bivaly hangzással megtámogatott szerzemények alkotják, összehasonlítási alapként pedig a szintén olasz Rhapsody-t tudom felhozni.

Az Ouverture című darab amolyan felvezetése az albumnak, mely teljes egészében a komolyzene jegyében fogant: nagyívű, hatásos, kedvcsináló a javából. Ezt a galoppozós, folkos címadó dal követi: a zenészek urai a hangszereiknek és dalszerzés tekintetében sem kell a szomszédba menniük egy kis tanácsért. A Wisdom Of Us hangulatos szintetizátorjátékkal indít, majd itt is beköszönnek a folkos elemek, a galoppozós tempó.

Mind az énekes, mind pedig a hangszeresek rendesen odateszik magukat, a vendégzenészek úgyszintén. Minden egyes hang tökéletesen a helyén, illetve rendben van, mondhatni makulátlan az egész album. Ennek ellenére mégsem lesz a kedvencem, méghozzá a fentiekben kifejtett gondolataim miatt. Egy dalt viszont kiemelnék, mely nem más, mint a lemezt záró tizenhat és fél perces The Amazing Toymaker. Természetesen a fő csapásirány itt is ugyanaz, de a progresszív ízek és a rockopera jelleg miatt nagyon betalált nálam.

A tetszetős lemezborító Sallai Péter keze munkáját dicséri, az album hangzása kifogásolhatatlan. Most is azt kell mondjam, mint a Therion új korongja kapcsán: a műfaj szerelmeseinek biztosan nem okoz csalódást. Én pedig még mindig úgy vagyok vele, hogy a komolyzene és a metal egymástól elkülönítve az igazi, de elismerem, hogy vannak azért olyan zenekarok, akik ügyesen vegyítik a két világot.

Rhapsody-rajongók, power metalosok, szimfo-metalt kedvelők, komolyzenét bármely formában élvezők, a Winterage új albuma alig várja, hogy beköltözzön a lejátszótokba.

8/10