Van a második világháborúban valami, ami megragadja a történelemre fogékony embereket. Mindannyian fel tudnánk idézni legalább egy osztálytársunkat a gimnáziumból, aki alig várta, hogy ez a téma kerüljön sorra a tananyagban, és a tanár szavain csüngve, itt-ott érdekes információkat bekiabálva ülte végig a vonatkozó történelemórákat. Nem csoda tehát, hogy a középiskolából elballagva is sokaknak megmaradt ez az érdeklődési köre.
A sors szerencsés vagy szerencsétlen fordulatának eredményeképp egy időben lényegesen többször jártam makettkiállításra, mint amennyire a szervezetemnek feltétlenül szüksége lett volna rá. Mindig is lenyűgözött a miniatürizálás, óriási fantáziát és potenciált látok abban, hogy valaki képes egy valós vagy képzeletbeli pillanatot megfogni, és egy cipősdoboznyi univerzumban megörökíteni. Ezeken a makettkiállításokon jöttem rá, hogy legtöbben ezt a szuperképességüket semmi másra nem használják, mint arra, hogy tragikusabbnál tragikusabb világháborús jeleneteket keltsenek életre diorámáikon.
Hó, fagyott sár, olajoshordók, sáros bakancsok, egymás egy a harmincöthöz arányú életére a legváltozatosabb fegyverekkel törő makettkatonák: mindig rossz ízt hagyott a számban a háború borzalmának ez a kedélyes, versenysportszerű ábrázolása. Éppen ezért vegyes érzelmekkel kezdtem bele a - promófotójukon tank előtt pózoló - Chainsword legfrissebb lemezének meghallgatásába.
A lehető legpozitívabban csalódtam. A „Blightmarch” egy baromi erős, karcolós, agresszív, és a háború témáját véresen komolyan vevő lemezre sikeredett. És itt a „véresen komolyan” kifejezés szó szerint értendő; a dalszövegek - melyeket a vokál természetéből adódó érthetetlensége miatt érdemes elolvasni - különböző szögekből, kíméletlen realisztikussággal mutatják be a háború borzalmait. Legyen szó akár az általánosabb darabokról, mint az Exterminatus vagy a címadó Blightmarch, akár konkrétumokra hivatkozó számokról, mint az Ost Front 1943 Stalingrad vagy az Ost Front 1942 Moskau, a lengyel brigád nem finomkodik sem a szövegekkel, sem a körítéssel.
Az albumnak nem volt egy olyan darabja sem, amelyik nem vonzott volna be magával már a legelső taktusnál; a Chainsword első stúdióalbumán egyenletes minőségben szolgáltatja a tökös, súlyos, falakat rengető death metalt. Amit szeretünk a stílusban, azt itt megkapjuk. A hangzás olyan sötét, hogy vágni lehet. A vokál mélysége, karcossága - és érthetetlensége - a legendás Corpsegrinder stílusát idézi. A gitárok a helyükön vannak, akár egy halálos(an menő) riffről, akár egy elborult szólóról legyen szó. A dobok könyörületet nem ismerve csapnak oda, akár egy jó csontkovács, mindig jó helyre, jó erővel.
Bár az album minősége egyenletes, mégsem válik egyhangúvá. A kávédarálót idéző sötétségű és fordulatszámú Horus The Chosen Sonba befért egy keleties hangzású (fél füllel hallgatva System Of A Down-t idéző) gitárszóló, az albumzáró darabban blackes elemekkel is találkozunk, és albumszerte elszórtan érezhető némi thrash-es hatás a lassabb, vontatottabb számokban.
Nem csak az egyértelműen háborús tematikájú szövegek adják át a mondanivalót a hallgatóságnak; a Chainsword zenéje tankként tör magának utat a hallójáratainkban. A Blightmarch intrójában hallható menetelés hangja nélkül is pontosan tudja a hallgató, hogy csatatéren van, és a lemez egy percnyi békét sem hagy neki. A nyomasztó, kegyetlen anyagot az album egyik legerősebb darabja, a 06.08 08 15 zárja; történelmi témákban művelt hallgatók tudhatják, hogy ez a Hiroshimát elpusztító atombomba ledobásának pontos időpontja. A Chainsword bicskája - vagy lánckardja - azonban az ilyen súlyosságú témákba sem törik bele, kíméletlenül sötét riffekkel, a dal közepén pedig hátborzongató blackes összeomlással körítve mutatják be a világtörténelem egyik legsötétebb pillanatát.
Lehetsz történelemrajongó, fegyvermániás, vagy akár pacifista is; ha a death metalt szereted, a „Blightmarch”-nak mindenképpen lesz számodra mondanivalója.
9/10
