Néhány hónapra elszakadtam a kortárs metal/rockzene világától, mert a napi szinten keresgélt, meghallgatott, elemzésre kerülő anyagokba iszonyúan belefásultam. Egy idő után ugyanazokat az elcsépelt paneleket hallja az ember, szinte alig van különbség a lemezek között, és ha az énekesek adottságait leszámítjuk, a zenei környezet még eltérő alműfajokban is döbbenetesen egysíkú.
Jól tudjuk, nem könnyű új dolgokat kitalálni, sem a már meglévő elemeket ötletesen felhasználni, mégis elkeserítő, mennyire egy fazon mentén szabják ma a zenészek a produkcióikat. Ám amikor ismét visszanéztem, hogy az újdonságok között böngésszek, akkor találomra rányomtam erre a lemezborítóra, és kérem… Ez aztán a kellemes meglepetés! Hiszen ez gyönyörű zene.
Pedig a death metalra nem ezt a jelzőt szokták leginkább használni, sokkal inkább az ördögi, sötét, vagy borongós előtagok kötődnek hozzá, de ettől el kell tudni szakadni, tovább kell lépni, pontosan úgy, ahogy a műfaj tette az elmúlt évtizedekben. Rég volt már, amikor a stílusalapító zenekarok amolyan útszéli zajbrigád modorában kiáltották világgá meglátásaikat. A halálfém olyannyira szerteágazott, és finomodott, hogy többek között még egy ilyen abszolút testidegen emberke is, mint jómagam, élvezetet lelhet benne.
Így volt ez korábbi lemezkritikáim esetében, és most is, amikor a Szlovénia fővárosából, Ljubljanából származó srácok második nagylemezét veszem nagyító alá. Semmit nem tudtam róluk, sőt, a szlovén közegről sem, ezért az első meglepetés, hogy az anyanyelvükön felvezetett epilógus után kifogástalan angolsággal kezdtek bele a hangulatkeltésbe. A többi meglátásom is mindjárt sorolom, csak előbb jöjjön egy kis névmagyarázat: a Morost szó norvég nyelven azt jelenti, anya, azonban itt náluk a Ljubljana környéki mocsárvidék archaikus elnevezése. Ebben a mocsárban esténként lehetnek hangok… ha a nagylemez zenei foszlányait figyelem, szinte látom magam előtt a kísérteties vidéket.
Valóban fortyogó, gomolygó, sötét árnyakat lobogtató kiadvány ez, és ebben a tekintetben nem tér el a rengeteg hasonló vizeken evező kolléga munkáitól, azonban elég csak egy percet meghallgatni a Beg című kezdőnótából és máris fényesen kiemelkedik ebből az éjfekete lápvidékből valami: a hangzás. Mégpedig egy olyan hangzás, mely azonnal felragyogtatja a szemeket, kinyitja az agyakat, megfogja a hallgatót.
Fülbarát, meleg (mondhatnám gőzölgő) tónus érkezik, dübörgő dobtémákkal, melyeket a gitárok pengeélesen metszenek át, és hát valljuk be, hátborzongató üvöltések teszik fel az i-re a pontot. Az énekes, Jonas Savšek pont elkapta azt a hangszínt, mely még átmenetet képez nálam a ”lépjünk tovább” és a ”figyeljünk csak oda” között, teljesítményét pedig emeli, hogy több olyan fordulat is található a dalokban, amikor szó szerint énekel. Nem is rosszul. Férfias, mély, öblös hangon vezeti fel a szerzeményeket, melyek tartalmilag bőven túllépnek a sátánimádat szokásos szimbólumain.
Ez utóbbit talán nem is kell ecsetelnem, hiszen a ”Forged Entropy” lemezcím megfejtéséhez metafizikai törvényeket kellett olvasnom és értelmeznem, hogy valamiféle elfogadható magyarázathoz jussak. Nos, ha nem tévedek, ez amolyan előre megtervezett rendezetlenség, mely elvileg minden anyagban előfordul (mármint az entrópia), mégpedig annak természetétől fogva, ám azt gyanítom, hogy ezt átvitt értelemben, s nem a molekuláris szerkezetre használják a zenekar tagjai. További értekezésbe nem bocsátkoznék a témában, akit érdekel, kérdezze meg tőlük.
Megvallom, a Protector Of Sanity lebegős bevezetésével, a lágyból teljesen vadba forduló gitárszólammal, majd szólóval fogtak meg teljesen, innen már minden további téma csak pluszt jelentett. Azt hiszem, a Beg lett talán a leggyengébb számuk, ebben még csak felsejlik, hogy mennyire külön utakon haladnak, majd a Protectortól egészen a végéig egyre komolyabb, sűrűbb, technikásabb tételeket kapunk. Olyannyira, hogy elővetették velem a rég nem hallgatott Atheist-dolgozatokat, csak hogy összemérjem, mennyire technikásak ezek a mai fiatalok a régi nagyokhoz képest, és azt kell mondjam, megütik a mércét.
Még ha hiányzik is ebből a lemezanyagból az a kis plusz, az a leírhatatlan döbbenet, mint amit mondjuk a Atheist ”Elements” lemeze vagy a Cynic okoz nálam (a mai napig), akkor is azt mondom, adjuk meg nekik a kreditet, mert hihetetlen érzékkel nyúltak a hangszerekhez. Gazdagon burjánzanak a gitárdallamok, soroznak a dobok, tele vannak pakolva a szerzemények sok-sok ötlettel, váratlan ritmusokkal, pengés szólókkal, és az énekes is kihoz magából mindent, amit lehet, szóval egy izgalmas, életerős anyagot hoztak létre. Ne vegye senki ezt lekicsinylésnek, de alig akarom elhinni, hogy egy kezdő szlovén társaság hazai stúdióban képes volt olyan professzionális munkára, mint amilyet inkább egy menő amerikai együttestől várnánk, ahol mondjuk a pénz nem annyira szűkíti be a lehetőségeket.
Az elmúlt napokban többször is lepörgött nálam a lemez, miután nem bírom a kiszámítható sablonokat, sem az üres töltények puffogtatását, sem a veszett keménykedést, sem a kénkőlehelést, így biztosan állíthatom: mindezektől mentes a ”Forged Entrophy”. De ha valaki egy kemény, mégis dallamos, gitárközpontú, komplex csapatnak képes egy esélyt adni akkor is, ha a szólista néha hörög, morog, bömböl és nyüszög, mint általában egy tisztességes death metal énekes, akkor ne habozzon.
Tavaly is volt egy nagy felfedezésem egy másik színtéren, ez volt az egyiptomi Hecate, úgy gondolom, idén a Morost legalább annyira telitalálat, mint az volt. Ha nagyon következetes lennék, akkor egy pontocskát levonnék tőlük, mert beleszőttek egy adag Mike Oldfield - Tubular Bells motívumot az egyik dalba, és az ilyesmit maximum tiszteletadás szintjén tolerálom (ha mondjuk épp felsejlik vagy rendesen át van variálva), de nem leszek nagyon szigorú velük. Tényleg annyira érett, izgalmas az egész, annyira profi munkát végeztek a hangmérnökök, annyira nagy élmény a kiadvány, hogy mindkét kezemet felemelem és… azokon hány ujj is van? Szerencsére még mindig tíz.
10/10
Mr. Zoom
