Az amerikai progresszív metal szupergroup, a Witherfall 2017-es bemutatkozó albuma elég nagy reményekkel kecsegtetett és többé-kevésbé be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, mert korrekt anyag volt, habár nem hibátlan (lemezkritikánk ITT olvasható). A csapat mostanában azzal került be a metalszíntér híreibe, hogy gitárosuk, Jake Dreyer távozott az Iced Earth soraiból, miután Jon Schaffer zenekarvezetőt letartóztatták a Capitolium januári megrohamozásában való részvétele miatt.

A csapat a debütalbumát követően kiadott még egy korongot és egy EP-t, de ezek sajnos az óriási kiadványdömping közepette elmentek mellettem, mint Thürmer Gyula mellett az egész világtörténelem. Éppen ezért voltam igen kíváncsi, hogy vajon meddig jutottak Dreyerék és beértek-e négy év alatt a brigád erőfeszítései.

A Witherfallban a gitáros mellett Joseph Michael énekes (Sanctuary, White Wizzard, Midnight Reign) és Anthony Crawford basszusgitáros (Chon) tartozik még az alapítók közé, őket egészíti ki a 2020-ban érkezett Marco Minnemann dobos (The Aristocrats) és Alex Nasla billentyűs. 

A zenekar a tradicionális amerikai progresszív metalban utazik, amúgy a Crimson Glory - Fates Warning vonalon, de teszi ezt sokkal súlyosabban, ugyanis mindezt keveri a Nevermore thrash metalos (leginkább a "Dreaming Neon Black" korszakára jellemző) elemeivel. Dreyer neoklasszikus szólózása, illetve a banda King Diamond-rajongása csak hab a tortán. 2017-es recenziónkban egyrészt Joseph Michael indokolatlan sikolyait és magasait, másrészt a legendás dán frontember megoldásainak túlzott, közvetett jelenlétét emeltük ki negatívumként.

A "Curse Of Autumn" március 5-én jelent meg a Century Media gondozásában és bármennyire is akarja ma ejteni mindenki Jon Schaffert a nevezetes botránya óta, letagadni a részvételét nem lehet, mivel ő volt a korong producere és gyanítom, hogy néhány nótában is benne volt a keze amolyan tanácsadóként. 

Nos, közel egyórás az új album, melyen tizenegy szám kapott helyet, de nem eszik ilyen forrón a kását: a két instrumentális és a rövid átvezető címadó tétel mellett szerepel itt zárásként a Boston Long Time című örökzöldjének egy erőltetett módon mollra hangolt akusztikus átirata is, mely úgy felesleges, ahogy van, konkrétan abszolút semmi értelme az egésznek, totálisan kilóg az egész korongról.

Nagy meglepetésemre ahogy hallgattam a lemezt, valahogy izegni-mozogni kezdtem. Szépen lassan ugyanis egyre több problémám lett a dologgal és sokszor ellenőriznem kellett, hogy valóban arról a bandáról van-e szó, mellyel 2017-ben egészen megbarátkoztam. Az akkori kritikámban említett King Diamond-tiszteletadás mértéke szerencsére tulajdonképpen teljesen visszaszorult, legfeljebb csak a The Last Scar, illetve a balladaként induló, majd bedurvuló Another Face egyes megoldásai emlékeztethetnek bennünket a festett arcú dán primadonnára (egyik örök kedvencemre, mielőtt szó érné a ház elejét).

Azonban másik negatív megjegyzésem tárgya, nevezetesen Joseph Michael énekes teljesítménye sajnos még emlékeimhez képest is tovább romlott. Két regiszterben elviselhetetlen: egyrészt fejhangú üvöltözésben, mely jóval meghaladja természetes hangi adottságait és leginkább visításra emlékeztet a végeredmény, másrészt pátoszos nyüszögésében, melyben sóhajtozik, elkámpicsorodik, amúgy James LaBrie legrosszabb pillanatait idézve. Ráadásul a húzósabb tételekben az énektémái is teljesen jellegtelenek, dallamtalanok, szóval valami nagyon nem stimmel itt.

A másik meglepetésem Jake Dreyer gitáros produkciója. Az egy dolog, hogy mindent szétszólóz, de ezek a szólók jó részben fel- s aláskálázások, latinos rutingyakorlatok, ide-oda tekerések, arpeggiók darálása és kínosan olyan érzésem kezdett lenni, mintha egy Stevie T-oktatóvideót néznék a derék kanadai vlogger YouTube-csatornáján. Nulla egyéni hang vagy íz, értelmetlen, zsonglőrködős pirotechnika, abból is a fantáziátlanabb fajtából.

A lemez egyébként leginkább sablonosnak mondható, mert tényleg semmi olyat nem hallunk itt, amit a kilencvenes években ne hallottunk volna már ezerszer, ráadásul az ének hatására évtizedeket repülhetünk vissza az időben. Ennek a pátoszos, fejhangú vokálstílusnak érzésem szerint ma már nincs létjogosultsága, sajnos legfeljebb komikus hatást kelt és lerontja az amúgy kifogástalan hangszeres teljesítményt.

Mindezeken túl azonban a legnagyobb gondom a dalszerzői színvonallal van: a zárótétel, a több mint negyedórás ... And They All Blew Away egymaga tartalmazza az összes fentebb említett problémát, afféle állatorvosi lova a korongnak. Értelmetlen és teljesen dallamtalan riffelések, gitártémázgatások, memorizálhatatlan, szövegmondásszerű verzék, sivalkodás: bevallom, ez tényleg a mélypont volt a számomra.

Szóval méretes csalódás lett a "Curse Of Autumn". Énekescsere, szigorú, koncentrált dalszerzői próbák: ezek hiányában ez vég nélkül fog folytatódni a jövőben és a zenekarban meglévő tehetség dacára erre én már nem igazán leszek kíváncsi. Ez az év első komoly pofonja egy általam kedvelt és figyelt bandától.

6,5/10