Amikor nemrégiben a görög Nighstalker énekese, Argy volt a Videológia-rovat vendége, sokat bosszankodtam azon, mennyire rövidre szabta meglátásait az adott videókkal kapcsolatban, majd amikor átgondoltam ezeket a véleményeket, arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen nagyon találóan fogalmazott: egy-egy mondattal képes volt annyira jellemezni a zenéket, mintha egy valóságos lemezkritikát írt volna meg.

A Grande Fox nevű, Thessaloniki városából származó zenekar legújabb albumáról is sikerült egy mondatban összefoglalnia a lényeget, majd ezt követően hat pontban értékelte a csapat teljesítményét, hozzátéve, hogy bár érettebb a produkció, mint korábbi lemezeik esetében, ez még mindig kevés egy kicsit. Leültem végighallgatni a korongot, sőt belefüleltem korábbi anyagokba is, hogy kiderítsem, mennyire értek egyet a nagy emberrel, és azt kell mondjam, hogy szóról-szóra.

Igaz, hogy a Grande Fox 2013-as megalakulása óta szigorúbb, szókimondóbb és erőteljesebb lett, az is igaz, hogy valahol a Faith No More és a Rage Against The Machine között helyezkednek el (és még megemlíteném a Circus Of Powert is, főleg a ”Magic And Madness” idejéből) de hosszú távon a muzsikájuk fantáziátlan, és a kiemelkedően komoly értékek hiányoznak erről a lemezről is.

Pedig a zene, melyet ez a csapat játszik, tulajdonképpen egész jó, különösen igaz a sokrétű dalszerkezetekre, a gitárszólamokra, a gitár hangzásra és általában a muzsikusok teljesítményére, az énekes azonban már más tészta. Berzemanis Nikos éppen nem énekel rosszul, sőt kifejezetten jól csinálja, amit csinál, csak az egyéni hangot nehéz megtalálni az énekstílusában. Bevallom, én nem értem, miért nem intonál egy kicsit másképp, miért erőlteti annyira a nagy elődökhöz való hasonulást?

Némelyik számban mintha csak magát Mike Pattont hallanám, de az esetek többségében olyan a nagylemez mintha a Rage Against The Machine jelentkezett volna egy új kiadvánnyal, hozzátéve, hogy egyáltalán nem gyengék ezek a számok, és valószínűleg a Rage örülne annak, ha ilyeneket tudnának írni. Éppen ezért nehéz értékelni a Grande Fox teljesítményét, mert könnyebb más stílusát lemásolni és abban alkotni, mint valami egyénit létrehozni.

De az is kétségtelen, hogy ezek a nóták nekem tetszenek, ha nem is kivétel nélkül. Úgy nagyjából a hatodik számig a lemez még érdekes és kellemes volt: az olyan tételek, mint a zakkant fazonú Hangman (velőtrázó üvöltéssel a közepén) vagy a pofátlan Deathblow (jobb, ha abbahagyod a szarrágást, haver ...) teljesen betaláltak az ízlésembe, a hetedik nótától kezdve azonban beállt nálam az unalom-faktor, innentől már alig tudtam figyelni rájuk, valahogy összemosódott az egész.

És itt lép be az a bizonyos egyéni íz hiánya, ami talán tovább vinné a hallgató figyelmét, ha lenne egy kis zamat, egy kis spiritusz ezekben a dalokban, akkor most azt mondanám, tudod Argy, öreg harcos, tévedtél! Ezek a fiúk bitang nagy lemezt hoztak ám össze, csak félre kell tenni az elvárásokat, az előítéleteket, csak észre kell venni bennük a tehetséget, és akkor működik.

De sajnos nem tudom átírni a korábbi megállapításokat: ugyan a tehetség ott van, és megkérdőjelezhetetlen, de az is teljesen biztos, hogy nem ez lesz az év lemeze Görögországban. Ettől persze még szerezhet szép pillanatokat bárki számára, hiszen életerős, lüktető rockzene, tele frusztrált dühvel és világgá ordított „ezt nektek!” üzenetekkel, szóval egy hallgatást megér.

7/10