Modern dallamos metal - írja a 2021. március 26-án az AFM Records gondozásában megjelent svéd frontcsajos metalbanda, a Metalite harmadik stúdióalbumának promóciós szövegmelléklete. Ezzel azért én egy kicsit vitatkoznék, ugyanis a modern szó helyére nyugodt szívvel odabiggyeszthették volna a pop szócskát. Persze az is lehet, hogy a modern alatt ők pontosan ezt értették; nem lényeg, a felcímkézés úgyis csak marginális.
Arról pedig, hogy a popzene integrációja a heavy metalba mennyire ésszerű, hosszasan lehetne vitatkozni. Egy valami viszont biztos: a rockzene egész egyszerűen annyira kreatív, folyamatosan fejlődő stílusirányzat, hogy szinte nem létezik olyan műfaj, melyet még ne házasítottak volna vele. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ez mennyire őrülten szenzációs dolog: sőt, ha rajtam múlna, egyenesen megtiltanám, hogy mindenféle mocsokkal beszennyezzék.
De azért lássuk be, hogy olykor eszméletlen jó végeredményt kapunk ezekből a vegyítésekből, integrációkból, kísérletezésekből. Alapvetően nyílt vagyok az ilyen kezdeményezésekre (mostanában), még annak ellenére is, hogy a hatvanas-hetvenes évek rock- és metalzenekarai közt találhatóak a legnagyobb kedvenceim, melyekről elmondható, hogy nem éppen a különböző stílusirányzatok összevissza keverésével vésték be magukat a rockzene történelemkönyvébe.
Itt van tehát ez a Metalite nevű banda, mely tulajdonképpen heavy metal alapokon nyugvó popzenét játszik, amit úgy kell elképzelni, hogy egyszerre elégíti ki mindkét tábor igényeit. Magyarul, ha ezt meghallja egy heavy metalon szocializálódott egyén, akkor még ha kissé fintorog is a megadallamos énektémákat meghallva, valószínűleg azonnal előkapja a léggitárját és nekiáll headbangelni. Ha pedig egy poprajongó ütközik vele, ő pedig minden bizonnyal elképedve konstatálja majd, hogy ez annak ellenére, hogy heavy metal, milyen rohadt jó, tele nagyszerű dallamokkal, dúdolható refrénekkel.
Erica Ohlsson, a Metalite énekesnője egy olyan karizmával megáldott frontember, aki szólóban, de leginkább a heavy metal zenekarát maga mögött hagyva sokkal nagyobb sikereket is elérhetne a nemzetközi popzene egyik éllovasaként. Minden adott az áttöréshez: makulátlan külső, zseniális, szárnyaló énekhang. Én mondjuk azért örülök neki, hogy kivételes tehetségét ennek ellenére mégis a heavy metal világában kamatoztatja és nem a tőlem nagyon is távol álló popvilág színpadán állva próbál meg érvényesülni.
Őszinte leszek: amikor belehallgattam az új Metalite-lemezbe, először fogtam a fejem és azt mondogattam magamban, hogy Jézusom, csak ezt ne! De másodjára már nyitottabban álltam a dolgokhoz és hagytam magam sodródni az árral. És milyen jól tettem: olyan szinten magával ragadott az anyag, hogy hirtelen azt sem tudtam, hogy táncra perdüljek vagy léggitározzak, vagy esetleg mindkettőt egyszerre.
Gyerekek, ez a svéd banda olyan fogós dalokkal pakolta tele a harmadik nagylemezét, hogy az valami eszméletlen. A szerzemények mindegyike vidám, dallamos, ettől függetlenül megállíthatatlanul zakatolnak benne a markáns riffek és őrülten szárnyalnak a gitárszólók. A dalstruktúra tekintetében az alapkoncepció valószínűleg a könnyen emészthetőség és a fogósság lehettek. Meg is tettek mindent ennek érdekében, úgy érzem.
Dalokat kiemelni teljesen felesleges lenne, ugyanis mindegyikük potenciális sláger, olyanok, melyekre az ember azonnal felkapja a fejét. Lehet, hogy öregszem és azért, de míg régebben ki lehetett volna kergetni a világból az ilyen és ehhez hasonló muzsikákkal, most teljes hangerőn döngettem otthon, széles vigyorral az arcomon. Mondjuk nyolc és félnél többet azért nem adok rá, ugyanis a mindenható Asphyx új anyaga is csak kilenc pontot kapott tőlem a múltkor; ellenkező esetben a pokol tüzén égnék el, azt hiszem...
8,5/10
