Szeretem a jó albumborítókat, szeretek bennük elmélyülni és valahogy növeli is a zenei összhatást, ha a borító tükrözi a zenei produktumot. Hát ez esetben is felkaptam a fejem, de inkább meghökkenésből. Szörnyű bugyutaságra számítottam, de így jár, aki a borítóból ítél. Hatalmasat csalódik ez esetben pozitívan.
A 2016-ban alakult, Denver városában működő formációról nem sokat tudni. A három évig készült bemutatkozó "Ephemeral" lemez komoly anyagra sikeredett. Ráadásul egy konceptalbum: a történet szerint egy űrpilóta a csatamezőn halálosan megsebesül, ami hallucinációkat és önvizsgálatot szül és egy pszichedelikus utazás révén ezt fel is vázolja a zenekar. Mert az egész lemez egy utazás, egy pszichedelikus progresszív death metal utazás. Inkább az első részén is van a hangsúly, a death metal elemek helyenkénti bedurvulás és hörgést jelentenek. Mégis tökéletesen illeszkedik ebbe az éteri világba.
A lemez nyolc tételt foglal magában, de inkább úgy érzi az ember, hogy valahol egyszer csak véget érnek a dalok, nincs különálló karakterük, egyben, egészként van értelmük. Az anyag meglehetősen hangulatfüggő és rá kell szánni az időt, de meghálálja. Az album az Into The Vast című szerzeménnyel indít, mely tökéletesen bemutatja, hogy miben mozog a csapat, és mire számíthatunk tőlük. Lágy, lebegős basszusfutamok, lüktető, jazzes dobok, elszállós gitárszólók, őrlős groove-ok, hörgés, pszichedelikus dallamokkal. Szépen megkomponált, színházi hatású, teátrális tétel, akár nagyzenekari kísérettel, fúvósokkal is el tudnám képzelni, nagyban operál.
A lemezről nem tudnék dalokat kiemelni, nem is azokkal dolgozik, hanem az élménnyel. Mivel a korong egy élményt ad, olyan ez, mint amikor nézel egy jó filmet és mikor vége van, még mindig próbálod összerakni magadban a látottakat. Hiába lágy és lebegős, mégis rendkívül tömény, ízlelgetni, emésztgetni kell. Mivel az anyag egyik fő eleme a hangulat, nincsenek is hullámvölgyek a korongon, nincs mélypont, de ugyanakkor csúcspont sincs.
Ezért fölösleges is lenne dalonként elemezni, ugyanolyan minőségben váltakoznak a nóták, a katartikus élmény sajnos elmarad, valahogy egysíkú folyammá olvad, ami talán leginkább a monoton hörgésnek köszönhető, mely az ilyen szintű progresszivitáshoz ez kevés, ennél a zenei rész sokkal több rétegűbb, elevenebb. Valamint a játékidőből is levághattak volna, mivel a későbbiekben sem mozdul ki a csapat a komfortzónájából, abban ki is töltik a teret, de hiányérzetünk még sincs, mert ennek ellenére rengeteget ad a csapat. Ezáltal rettentő különc anyag született.
A közel egyórás lemezanyag hosszú tételeket szült, kettő dal is tíz perc fölött van, de bármennyire is jól technikázik a csapat, az üresjárat elkerülhetetlen, ám a rendkívüli hangulatosság miatt jól tudják kezelni azt. A lemez egyik külön érdekessége a Level 5 című dalban felcsendülő szaxofonszóló Patrick Corona előadásában. Bámulatos.
The Lylat Continuum, olyan csapatokból merítkezik, mint a Between The Buried And Me, The Contortionist, Cynic, Pink Floyd, The Faceless, de én még olykor felfedeztem egy kis God Is An Astronautot is. Mindezen hatások ellenére saját karakterük is kirajzolódik, látszik, hogy összeszokott, tehetséges muzsikusok alkotják a formációt és az anyag meg is követeli ezt.
A zenekart Chrys Robb (ének, billentyűk), Chris Garza (gitár, programok) és Ian Turner (gitár) alkotják. A stúdióban a dobokat Evan Sammons (Last Chance To Reason) játszotta fel, a basszust pedig Jordan Eberhardt (The Contortionist) kezeli. Az albumot keverte és maszterizálta Evan Sammons, és a borítóért Mizucat a felelős. Az anyag február 19-én jelent meg.
7,5/10
