Ma már afféle eposzi jelző lett a progresszív szó: a metal minden alstílusához hozzáragasztható, így beszélhetünk progresszív black, death, thrash, doom, deathcore, metalcore vagy éppen simán csak prog-metalról. Míg az utóbbi egy külön szcéna, addig érzésem szerint a többinél más a helyzet.
Nekem olybá tűnik, hogy mivel ma már az összes színtéren tízezernyi hasonszőrű csapat alkot a világ minden táján, követhetetlen szorgalommal és kiadványdömpinggel megtámogatva, továbbá az adott stílusok is évtizedes fejlődés után meglehetősen becsontosodtak, egész egyszerűen a progresszív csak a karakteres, egyedi és kiemelkedően magas színvonalú produkciók szinonimája.
Vektor (thrash), Enslaved (black), Rivers Of Nihil (death), Pallbearer (doom), Humanity's Last Breath (deathcore): ezek a csapatok önmagukban a kortárs metal legjobbjai és igazából esetükben a progresszív jelző ezért is értelmetlen (habár kétségkívül - a többiekhez képest - igaz).
Ideje megemlíteni azt az amerikai bandát, mely az elmúlt két évtizedben a sludge metal szcénában érdemelte ki a leginkább előremutató jelzőt, ők pedig nem más, mint a Mastodon. A hardcore-hoz közelálló zenével indulva értek el mára egy leginkább progresszív rockként jellemezhető fázishoz, de érzésem szerint zenei metamorfózisuk még korántsem ért véget.
Nos, a 2013-ban megalakult skót Dvne kapcsán óhatatlanul felmerül a Georgia állambeli brigád neve: atmoszferikus progresszív sludge metalban utaznak, sci-fi konceptalbumokkal dolgoznak és a dallamaik, megoldásaik hallatán nem tudjuk megkerülni a Mastodont. De annál azért szerencsére sokkal jobb a helyzet, hogy egyszerűen csak kópiacsapatnak nevezzük a briteket: kétség kívül megvan az ihlet, az indíttatás, de ők hamar túlléptek azon a (nevezzük így) tiszteletadási fázison, melyből sok zenekar egész pályája során sem képes kitörni.
Március 19-én a Metal Blade gondozásában jelent meg második soralbumuk "Etemen Ænka" címmel: három EP-jüket és a 2017-es "Asheran" debütlemezüket sajnos nem volt szerencsém megismerni, sőt, magával az együttessel sem találkoztam eddig kiadványfronton. Ez nem is csoda: ezek a korongok kisebb underground istállóknál jöttek ki, ez az első anyaguk, mely nagynevű kiadó égisze alatt érkezett meg promóként. A Metal Blade jól válogat és ismét szerencsés kézzel nyúlt bele a tutiba, ugyanis a Dvne elsőrangú produkcióval állt elő: a hatvanhét perces, tíztételes korong rendkívül összetett, sok odafigyelést és meghallgatást igényel, de mégis, nálam elsőre beütött.
A csapat eredetileg a Dune név alatt futott, nem véletlenül: Frank Herbert kultikus sci-fi eposza, a Dűne világa a brigád tematikus játszótere, lemezeik is itt játszódnak, habár inkább csak afféle megosztott univerzumként. Az új korongon egy emberi civilizáció több száz éves történetét mesélik el: a a kiváltságos kaszt, a gazdagok a technológia segítségével emberfeletti, poszthumán állapotot érnek el, de ezzel el is vesztik mindazt, ami emberré tette őket.
Eközben az ezt elutasítóak háborút indítanak ellenük, a régi és az új összecsapása az utóbbiak győzelmével ér véget. Az emberiség óriási, elképesztően hatalmas tornyokba költözik, melyek megépítése generációkon át tart, természetesen az alávetett régi emberek kényszermunkájával. A poszthumánok egyfajta idealista utópiát építenek, megtagandónak ítélve és elpusztítva mindent, ami egykoron emberi volt. Nos, a mai poszt-posztmodern (nyugati) világ egészen elképesztő irányait nézve nem nehéz magunkra ismernünk ebben a történetben.
A progresszív sludge tételeket a Dvne igen hangsúlyos módon egészíti ki szintetizátorokkal és helyenkénti női énekkel, ráadásul három ambient átkötés is helyet kapott a lemezen, ezek közül az Asphodel nevezhető a leginkább dalnak, míg a többi funkciója inkább csak afféle hangulati oldás. Ez utóbbi egyébként bele is folyik a záró, tizenegy perces Satuya című szerzeménybe, mely a dalszerzői építkezés csodálatosan szép, komplex iskolapéldája, amúgy Pink Floyd módra.
Két apró észrevételem van csak az albummal kapcsolatosan: egyrészt nagyon szerettem volna több, hosszabb gitárszólót hallani rajta, mert a dalok szinte könyörögnek a kifejtős, önálló kis minioperákként funkcionáló virgázások után. A másik pedig a már említett átkötések szerepe: engem inkább megakasztott, azaz inkább elvett a befogadás élményéből, mintsem hozzátett volna ahhoz.
A három ambient tétel mindösszesen tizenegy percet jelent, ami bizony nem kevés: ezek lemetszésével egy hibátlan, kompakt cucc állhatott volna össze. Ettől függetlenül az "Etemen Ænka" varázslatos teljesítmény: teli jobbnál-jobb dallamokkal és akkora utaztatós atmoszférával, hogy tényleg öröm belemerülni. Év végi toplistánkon bérelt helye lesz, ez egészen bizonyos: stílusfüggetlenül mindenkinek csak ajánlani lehet, lenyűgöző teljesítmény.
9/10
Fotó: Calum McMiIlan
