Április 9-én a H-Music kiadó gondozásában jelent meg a hatodik Cadaveres-nagylemez, az "Ars Moriendi" (kritikánk ITT olvasható). Az új albumról, valamint a fizikai formátumok és a videoklipek fontosságáról is szó esik az interjúban.

Sziasztok! Még az új nagylemez megjelenése előtt megszellőztettétek a hírt, hogy valószínűleg nem adtok ki több albumot, az "Ars Moriendi" lesz az utolsó. Gondolom ezt sokat félreértették és rögtön a Cadaveres feloszlását vizionálták...

Delcsik Balázs: Igen, kicsit félrement az információ. Abban állapodtunk meg, hogy nem adunk ki több nagylemezt, mert azt éreztük, hogy hosszútávon felesleges. Mert egyre inkább afelé mutatnak a dolgok, hogy maximum négyszámos kislemezek a népszerűbbek.

Körmöczi Péter: Egy nagylemez elkészítéséhez legalább egy évre van szükségünk, a megjelenés utáni ráirányuló figyelmet pedig nehéz hosszú ideig fenntartani. Lényegesen egyszerűbb részletekben kiadni nótákat, és utána arra fókuszálni, illetve azokra irányítani a figyelmet 1-1 videoklippel például. Így hosszabb távon lehet fenntartani a zenekarra irányuló figyelmet, főleg, ha folyamatosan koncertezünk is, tehát nincs hosszabb dalírós, stúdiózós fázisunk, amikor szinte nyomtalanok vagyunk médiaszinten. Egy lemezmegjelenés után visszakerülünk a sajtóba, de ez rövid idő alatt lecseng, ha nincs jól felépítve és elnyújtva ez az időszak. A vírus miatt persze most volt idő dalírásra és a felvételekre is, nem voltak határidők, se kapkodás....mondjuk, koncertek sem szinte...

Arra nem gondoltatok, hogy olyan albumot adtok ki legközelebb, mely csak és kizárólag a streaming-szolgáltatók felületein érhető el?

Delcsik Balázs: A fizikai formátum szerintem mindig a Cada része lesz. Körmi eleve nagypályás lemezgyűjtő, ő a végsőkig ki fog tartani. De a többiek nevében is elmondhatom, hogy mindenkinek fontos, hogy ott van a kezében, kiteszi a polcra, nézegeti, szagolgatja.

Ugyanakkor nagyon király dolognak tartom, hogy van streaming. Elmondhatatlan érzés volt, amikor ismerkedtem a cuccal (előtte 33 éves koromig az ütött kopott mp3-lejátszóval nyomultam), és melóba menet felvetődött a kérdés: na, mit hallgassak? És akkor rájöttem, hogy bazzeg, akármit elérek nulla perc alatt. Úgy éreztem magam, mint valami béklyóit lerázó főnix.

Körmöczi Péter: Ha full album, akkor a streaming mellett kell lennie fizikai formátumnak is. Ez nélkül ezt el sem tudnám képzelni. A szememben, ha csak ott jelenne meg a nagylemezünk, értéktelennek érezném. 1-1 dalnál el tudom képzelni, hogy csak ott jelenik majd meg, de akkor is szeretnék majd mellé borítót például. Erre van is példa már a mi esetünkben is. A Földes Anett-féle zongorás Még egyszer című nótánk csak az online térben létezik.

Mint zenerajongó, mennyire ragaszkodtok a fizikai formátumhoz?

Delcsik Balázs: Az előbb leírtakból nagyjából kiderülhet, hogy nem nagyon. 22 éves koromig 80%-ban kazettán hallgattam zenét, utána gépen voltak a zenék nálam. Ennek az volt az oka, hogy amikor koleszba kerültem, anyám szemét már nagyon szúrhatta az indokolatlan mennyiségű kazetta, melyeket cipős doboz hiányában lényegében kukás-zsákokban tartottam a szekrény tetején (egy két cipős doboznyit azért nyilván levittem magammal koliba).

Szóval 2007 táján egy szép tavaszi napon anyám fogta magát és berúgta a gyerekszobám ajtaját, beleszívott egy kibaszott nagyot a kék szofiba, kipöckölte a csikket a kilencedik emeleti ablakon és levitte az összes zsákot. Kibaszta a kukába, gondolván arra, hogy neki azok ott ne renitenskedjenek a lakásban. Hát, ki lehet következtetni: az ideg szétbaszott... Na, ezek után lett az, hogy mindent elkezdtem gépre felvinni, újból letölteni. A laptopot elláttam kétlépcsős biztonsági rendszerrel, hogy anyám véletlenül se férjen hozzá. Szóval ennek a traumának kapcsán nálam elvétve vannak fizikai hanghordozók, pár bontatlan kazi, egy ajándék CD. De hát lejátszó, az nincs.

Egy-két éve kaptam ajándékba egy Videoton-lemezjátszót, erősen gondolkodok, hogy veszek hozzá erősítőt meg hangfalat, csak az a baj, ezekhez (meg úgy általában az elektronikai eszközökhöz is, meg ház körüli bármi szereléshez is) végtelenül suta vagyok. Majd meglátjuk, a bakeliteket mindig bírtam.

Körmöczi Péter: Ez nyilván generációs probléma. Én még a kazetta csere-berélgetős, átmásolgatós korszak szülötte vagyok, aki aztán elkezdett CD-lemezeket is gyűjteni, majd mikor már jó munkásember lettem némi keresettel, elkezdtem a vinyleket is összeszedni. Én a fizikai hanghordozók bűvkörében élek, egy fedél alatt ezernyi kacattal, ódon lemezzel... imádom őket (bár mai fejjel néha nem teljesen értem, hogy bírtam néhány lemezt meghallgatni fiatalkoromban).

Mint általában a rockzenekarok nagy része, a Cadaveres is megélt már egy-két tagcserét. A jelenlegi felállás stabilnak mondható?

Delcsik Balázs: Persze, hogy stabil! Hát milyen béna lenne leírni, hogy kurvára nem stabil és gyűlöljük egymást. Csak a pénz meg a drog tartja össze a zenekart, hehe. Na komolyan, én az elején kicsit fáztam a gondolattól, hogy harmadik énekessel meg a négyszázadik dobossal mit kezdünk magunkkal. Aztán szépen kiderült mindannyiunkról, hogy ki milyen személyiség, ahogy próbáról próbára kopott le mindenkiben az, hogy egy komoly, fegyelmezett, céltudatos ember látszatát keltse.

Amikor ezeket a kötelező köröket lefutottuk és mindenki a kezdeti izgalmát, belső feszengéseit leküzdötte,  mindannyiunk számára világossá vált, hogy abban a próbateremben mindenki pontosan ugyanakkora faszmadár, mint a másik. Csak kicsit máshogy. Vince 21 éves, lényegében egy macska. Ha nem dobol, akkor döglik. Zsolti meg alapjáraton pontosan ugyanolyan harsány fasz, mint én meg Körmi (meg mint Kálmi, de neki csak négy sör után jön meg a hangja).

Az új lemezhez eddig négy videoklip is készült, ami egyáltalán nem meglepő, hisz eléggé sok klipet kitermelt már a zenekar. Ezt fontosnak tartjátok, van erre még igény egyáltalán?

Pápai Zsolt: A videoklip véleményem szerint kicsit egy zenekar mozgókép-művészetbe való belekóstolása. Nyilván koprodukcióban egy filmes csapattal, de azért mégis az együttes saját vizuális elképzelése, sztorija valósul meg, amire a Cadaveres mindig nagy hangsúlyt fektet. Ez legtöbbször a szövegek értelmezésének képi magyarázata, vagy éppen a megértéséhez szükséges mankója, de az is lehet, hogy csupán a zenekar imidzsének nyomatékosítása. Két újonnan megjelent klipünk az “Ars Moriendi” nagylemezről, a Savages és az Impersonal Agency mind ráerősítenek a dalok szövegeinek üzenetére, melyek megértéséhez a nézőt gondolkodásra, háttérkutató munkára sarkallja. Nem szeretnénk a dolgokat túlművészkedni, de szájbarágósak sem akarunk lenni, hiszen véleményem szerint jó, ha az ember elvész kicsit az értelmezésben, a videó képi világában, ezáltal minden egyes megtekintéssel valami újdonságot fedez fel benne, ami esetleg egy egész más irányba tereli a hallgatót a szöveg valódi értelmétől. Jó dolog az emberek fantáziáját megmozgatni és utána nagyon érdekes visszahallani, hogy mennyi egyéni és sokféle értelmezés születik, mely egytől-egyig megállja önállóan is a helyét.

Éppen ezért tartjuk fontosnak a videoklip-művészet ápolását és, hogy van-e rá egyáltalán igény, az a mi részünkről semmiképp sem kérdés, hiszen szeretünk alkotni, kreatív ötletekkel létrehozni egyszeri és megismételhetetlen alkotásokat, melyek, ha akár egy embert is megtalálnak, gondolkodásra sarkallnak, és ezáltal a nézeteink esetleg találkoznak, már (úgy gondolom) megérte a befektetett energia. A hallgató szempontjából a videoklip egy ajándék, ami éppen ugyanolyan hatással bír, mint a merch, melyet a kezükben tarthatnak, a póló, melyet magukra húzhatnak bulik előtt, illetve pár pacsi meg koccintás a koncertek után, amivel kifejezhetjük hálánkat és hogy mennyire fontos nekünk, hogy a nehezebb időkben is támogatnak minket. A klip is egy nagyon fontos lépés, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, és véleményem szerint a jövőben is az lesz.

Az "Ars Moriendi" (A meghalás művészete) cím mögött mi rejlik pontosan, kifejtenétek ezt az olvasóknak?

Körmöczi Péter: Kicsit utalunk az utolsó lemezes elképzelésünkre, de ennél komolyabb, komorabb képet is szerettünk volna festeni. A súlyos lemezanyag mellé egy súlyos borítót képzeltem és egy hasonlóan fajsúlyos lemezcímet, mely beszédes, elmélkedős, komoly és komor egyszerre. Utal a világunkra, mindarra, ami körülvesz, megérint és foglalkoztat minket jelen időben, a mában. Különös időszak ez és a mi életünkben is egy különös helyzet, benne ezzel a lemezzel.

Szépen szól az új album. Nagy meló egy ilyen hangzást összehozni?

Pápai Zsolt: Köszönjük, valójában a szaktudáson, árakon, helyszíneken, technikán, melyeken nagyon sok múlik, még további elengedhetetlen tényező, hogy meglegyen a lemez készítőivel a kölcsönös összhang és kémia. Akármennyire hihetetlen, ez az egyik legsarkalatosabb szempont, hiszen sok múlik azon, hogy már a lemez rögzítési, illetve feljátszási szakaszában milyen a légkör. A zenész komfortérzete kihat minden egyes hangra. Ezt a hallgató így, konkrétan nem hallja ki a zenéből a sok minden más komponens mellett, csak annyit vész észre, hogy ez kurva jól szól vagy valamiért nem az igazi. Ezért is mindig parafaktor új emberekkel dolgozni. Szerencsére Simon Istvánt már ismertük a kétszámos “The Signs” EP óta, vele igaz akkor még csak rövid ideig dolgoztunk együtt, de úgy éreztük, megvan az az összhang, mely ahhoz kell, hogy István technikai tudásával, professzionális stúdiójában, a közös nézeteink szerint egy ütős végtermék készülhessen. Ez a végső mixnél nem is volt para, minden gördülékenyen ment. Nagy megnyugvásomra ugyanez mondható el az énekfelvételekkel kapcsolatban is, melyet Nóniusz Gáborral készítettünk a Bresaola Studioban.

Stúdióban énekelni számomra olyan, mintha meztelenre kéne vetkőznöm, ráadásul egy vadidegen ember előtt, aki mondjuk plasztikai sebész. Nem tudom, ez így mennyire érthető, de míg a stúdiófelvételeknél százszorosan kijönnek a hibák, addig a koncerteken ezek belevesznek a hangulatba és a mámoros őrjöngésbe. Ezért fordul elő például olyan, hogy négy óra alatt két dalt tudunk énekkel rögzíteni, főleg ha Nóniusz Gáborról van szó, aki egy igazi vájt fülű szakember és a legapróbb hibákon se siklik át nagyvonalúan. De legnagyobb örömömre nagyon hamar megvolt a kölcsönös szimpátia és így a legjobb hangulatú énekfelvételeimet tudhatom az “Ars Moriendi”-vel magaménak, ami még inkább hozzátett a hallható végeredmény jó fogadtatásához.

A Streetroyallal közösen készített rap/metal EP sikere meghozta-e a kedvetek egy esetleges folytatáshoz?

Körmöczi Péter: A sikernek örülünk, de ez egy egyszeri, megismételhetetlen, spontán dolog volt, minden görcs nélkül. Nem tervezünk ilyen jellegű anyagot többet, ahogy elektronikus remix vagy akusztikus albumunk is csak egy volt és nem is tervezünk többet. Ez ilyen lett, imádjuk, de erőltetett lenne a folytatás. Lesz viszont még egy-két videó ehhez az anyaghoz, ezekre nyáron lehet majd számítani.

Ha feloldják a korlátozásokat és zöld lámpát kapnak a koncertek, akkor mire számíthatnak a Cada-rajongók?

Körmöczi Péter: Folyamatosan szervezem, újraszervezem a koncertjeinket másfél éve....most is van körülbelül húsz leszervezve kábé negyven kérdőjellel. Meglátjuk, várjuk, ha végre elindulhatunk, akkor megindulunk! Jó lesz újra pakolni, utazni, jegyet szedni, mörcsölni, fellépni és inni pár sört a rajongókkal.

Köszönjük szépen!