Az Indiana államból, egészen pontosan Michigan Cityből származó Yellowtooth 2012-ben készítette el bemutatkozó lemezét, a ”Disgust”-ot. Ezt a hanganyagot annak idején ők maguk úgy jellemezték, hogy sludge, stoner, doom keverék, és még azt is hozzátették a nagyobb nyomaték kedvéért, hogy nagyon súlyos! Azóta eltelt néhány év, 2015 júniusában megjelent a folytatás, a meglehetősen sötét atmoszférájú, cseppet sem optimista ”Crushed By The Wheels Of Progress”, és most itt a ”The Burning Illusion” című harmadik kiadvány. Ez szintén nem lett egy vidám kis búfelejtő darab, de ilyen borítóval ez furcsa is lenne.
"Nekünk nem áll szándékunkban újra feltalálni a kereket - vallják a trió tagjai - csak szórakozni szeretnénk, ez minden." Mindez úgy hangzik, mintha esetükben egy csontig lerágott témákat elővezető, nagypapis brigád ütné el valamivel a szabadidejét, holott ennél sokkal komolyabb az anyag. Bár fazonra, külső megjelenésre valóban egy hobbicsapat benyomását keltik (mint ahogy az a második videóban is látható), mégis van igazi tartalma a tevékenységüknek.
Mindenekelőtt azt mondanám róluk, hogy a nagyon súlyos jellemzés rájuk roppant kevés és szegényes! Brutálisan hasít a muzsika, óriási lendület szorult bele, már-már túlzásba is viszik a keménykedést. Nálam még bőven belefér az elfogadható kategóriába, de el tudom képzelni, hogy valakinek ez már túl sok, főleg egy egész lemezen keresztül. Hiszen túl sok szendergés vagy üresjárat náluk nincsen. Ennek ellenére, vagy éppen ezért tudom ajánlani őket a hallgatók figyelmébe.
Minden zenekarról eszembe jut egy zenekar, ez már nálam régi (talán gyógyíthatatlan) betegség, és róluk az egyik legnagyobb kedvencem, a legendás Grip Inc. ugrott be, mindjárt a második számnál. Tudom, ettől majd jól megkommentelnek a felháborodott rajongók, hogy hol vannak ezek a vén szakállasok az istenektől, de hallgassuk csak meg az Atrocity című nótát. Ha minden számban nem is, ebben simán eléri a Grip Inc. színvonalát a csapat: komplex dalszerkezet, gyilkos riff, hasító ének. A gitáros Henry McGinnis fantáziadúsan játszik, a dobosuk, Ed Cribbs szintén roppant kreatív, élvezet hallgatni a ténykedését, és egy idő után a vokál is megszokható.
Azért mondom, hogy a vokál megszokható, mert ketten énekelnek (a basszer és a gitáros) mégpedig két különböző hangszínen: az egyik rekedtre üvölti magát és minimáldallamokkal variál, a másik simán és egyszerűen a kilencvenes éves grunge bandáinak lehangolt tónusában acsarkodik. Hát ez a kettő együtt nem egy virágének. Biztosan akadna olyan kemény műfajokban járatlan hallgató, aki ezt a zenét death metalnak vélné (első belehallgatásra nekem is annak tűnt) pedig nem más, mint dallamos sludge, doom hatásokkal.
A mindentudó tudjátokmicsoda (nem írom le, mert hosszú a neve) azt írja a banda kedvelt témáinak meghatározásánál, hogy „orgyilkosok, drogok, emberi nyomorúság”. Hát gratulálok, más sem hiányzik nekünk ezekben a nehéz időkben, mint nyomasztó témákra illeszkedő, csontig hatoló kemény fémet adagolni magunkba… De! Félre minden negatív kritikával, mert az öregfiúk tudnak zenélni! Nem is rosszul.
Van abban valami egészen elképesztő, hogy egy kisvárosi ismeretlen zenekar ennyire jó hangzású, dallamokban bővelkedő, tempóváltásokkal teletűzdelt, remek lemezt készítsen. A kilencvenes években ettől elájultak volna a zenei szaklapok, napjainkban nem hiszem, hogy több jut nekik néhány méltató sornál, és valahol ezt igazságtalannak érzem. Visszatérnék még egy mondat erejéig a dobosra, mert ha Ed Cribbs nem is egy Lombardo, mégis meg kell jegyezni a nevét. Gyakorlatilag miatta emelkedik ki a lemezanyag a hasonló műfajú együttesek alkotásai közül.
Főleg a lemez vége felé érdemes rákattanni a Scattered To The Wind és a The Lazarus Syndrome felvételekre (ezek mutatják a sárgafogúak progresszívabb oldalát): amit ezekben művel a fickó, az teljesen zseniális, bár mindaz, amit előtte dobolt fel, az is teljesen rendben van!
Lehetne talán egy árnyalatnyival technikásabb a basszusvonal, és az énektónuson is érdemes lenne csiszolni, mégis, így ahogy van, ez egy egészen kiváló album, mely sötét témái ellenére sem túl borongós, mert a remek gitárdallamok ezt egyensúlyozzák. Azt mindenképpen elérte nálam a trió, hogy korábbi munkáikat is előkeressem az interneten és meg kell mondjam, ezek is teljesen jó dolgozatok. Aki nyitottabb a kisebb nevekre, vagy épp ilyenekre specializálta magát, semmiképpen ne hagyja ki a Yellowtooth friss termését!
8/10
