Nem könnyű megindokolni a Morcheeba zenekar szerepeltetését itt a Rozsdagyárban, hiszen ami a rozsdás hangzást illeti, rajtuk körülbelül annyi a rozsda, mint amikor virágpor hull egy kiránduló csizmájára: tulajdonképpen egy nagy levegővétellel elfújható. Soha nem voltak kifejezetten rockzenekar, azonban mindig is ötvözték hangzásukban a rockot és a könnyedebb hangvételű, elektronikus megoldásokat. Nem szabad azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy színpadon, élő fellépéseik alkalmával többször is bebizonyították, hogy tudnak rockot játszani. A nemrégiben megjelent új nagylemez kapcsán elsősorban arra voltam kíváncsi, vajon milyen irányba mozdultak el ebben a legújabb kori közegben?
Maradtak populáris tánczenekar? Esetleg az idő haladtával megpróbáltak kicsit komolyabb, érettebb zenei közeget teremteni dalaiknak? Ha valaki azt gondolja, hogy az együttes iránti rajongásom olyannyira erős, hogy fütyülve a death és black metal zenekarok masszív áradatára, beemeltem őket ide egy lemezkritika erejéig, akkor téved. Igaz, valamennyi lemezüket ismerem és hallgatom, mint ahogy Skye Edwards énekesnő szólóalbumai is előfordultak már a lejátszómban, de ez a fajta zene leginkább a háttérmuzsika funkcióját tölti be nálam. Nem azért, mert lágyabb húrokat pengetnek, hanem mert általában könnyen befogadható, könnyen fogyasztható és könnyen felejthető slágereket írnak.
Nem gondoltam volna a teljesen sótlan, íztelen és szagtalan 2018-as ”Blaze Away” után három évvel, hogy még annak színvonalát sem fogják már elérni, de most, hogy túl vagyok a "Blackest Blue" meghallgatásán, ezt érzem. Hol van ez a formáció már attól, akik annak idején a soul/funk gyökerű bluest keverték a dubbal, a chillouttal, és még ki tudja mivel? Mára ez a stíluskavalkád eltűnt, maradt a gépies pop, a totálisan kiherélt, dinamika nélküli downtempo, vagy még az sem, mert ez inkább langyos lábvíz, mely véleményem szerint sem az előadóknak, sem a közönségnek nem jó.
A Cut My Heart Out még nem veri le a lécet, ebben Skye gyönyörűen énekel, de ezt tudjuk már évek óta, akik a zenekart kedvelik valószínűleg ezért az utolérhetetlen, utánozhatatlan hangszínért hallgatják őket, csakhogy a nóta szétfolyik saját medrében, amolyan álmatag zenefüggöny, amely inkább a vége felé kívánkozna. Ezzel együtt nem rossz. Na de ki gondolná itt még, hogy alighanem a kiadvány legerősebb tételével találkozott? Márpedig innentől kezdve nyílegyenesen haladunk lefelé, mintha pincébe vezető lépcsőkön járnánk.
A Killed Our Love hosszú bevezetőjéből sem bontakozik ki más, mint tompa püffögés, sajnos élő dobokat, hús-vér dobost ezúttal sem voltak képesek alkalmazni - arra a koncertekig várni kell - és ez egy szirupos, ömlengő trutyi. A Sounds Of Blue mesterséges csettintések közepette a The Sea dallamvilágát célozza meg, de már megint nem találni más értéket itt, mint Skye hangját, és ez talán önmagában elég is lenne, ha nem rontaná le a sok műanyag, melybe csomagolták.
Számomra kissé érthetetlen, ilyen hangadottságokkal miért nem alakít egy énekesnő jazzbandet vagy egy akusztikus gitárra, esetleg zongorára épülő csapatot? Abban is biztos vagyok, hogy bluesénekesként is megállná a helyét, sőt keményebb rockban is el lehet őt képzelni (talán emlékszik még valaki a Skunk Anansie nevű csapatra, ők lehetnének esetleg viszonyítási alap), tulajdonképpen valódi rejtély, miért ragaszkodik ehhez a megfáradtnak tűnő együttműködéshez?
A megfáradtság egyik legszembetűnőbb példája egy zongorás duett, címe Say It’s Over, ezt Skye egy Brad Barr nevű ember oldalán adja elő (soha nem hallottam róla), sajnos a szerzemény már a Morcheeba-kategóriával mérve is harmatgyenge. Nehéz lenne ilyesmit találni a kilencvenes években fogant lemezeiken. És ha még ez sem lenne elég, jön a Sulphur Soul, mint döntő bizonyíték az ötlettelenségre: három percig tartó ének nélküli szintetizátorzene.
Ha esetleg valakinek ezek után mégis lenne ellenvetése, csak annyit mondok: Oh, Oh, Yeah. Ez bizony a következő nóta címe és - bizonyára kitalálta már mindenki - a refrénje is. Nem gondolom, hogy a Morcheebától agysebészeti értekezést kellene várni, ez mégis övön aluli ütés, legalább akkora, mint amekkorát a kiadós taslit utánzó dobgép produkál. Pozitívumként lehet említeni a The Moon című, meglepő módon rockosabb hangvételű számot, mely nagyon kilóg a többi közül, de nem tudja megmenteni a teljes lemezt.
Voltak már nagy csalódásaim ebben az évben, minden bizonnyal lesznek is, ez mindenképpen ott van köztük. Azt nem merem kijelenteni, hogy az év egyik bukása lesz az album, mert a népes Morcheeba-rajongótábor azon fele, mely mindennemű kritika nélkül fogadja a szeretett banda lemezeit, ezért is lelkesedni fog, de hogy nem kerül majd róla túl sok darab a koncertmenübe, abban biztos vagyok. És tényleg: miért nem tud Ross Godfrey ennél tartalmasabb zenét írni? Vagy legalább hangszerelni? Hát majd meglátjuk, mit mond az utókor. Én azt mondom: négyes. Nem több.
4/10
