A 2004-ben megalakult Komárom-Esztergom megyei death metal csapat, az Exodikon mögött nem egyszerű évek állnak: sokat (talán mindent) elmond a hazai extrém metal színtér helyzetéről, hogy egy demót és egy EP-t, illetve többszöri tagcserét megélő zenekar csak idén májusban tudta megjelentetni bemutatkozó nagylemezét "Árnyam útján" címmel a HammerWorld magazin CD-mellékleteként.

Az együttes állandó kreatív magját a Pósfai-testvérek alkotják, de a tagság egésze jól ismert magyar underground brigádokból állt össze (Christian Epidemic, Cryptic Remains, Elanor). A debütalbum azonban már a 2018 óta stabil és azóta rendesen összeforrt felállás munkája és ez hallatszik is: kiváló, dinamikus a megszólalás, ütnek rendesen a gitárok, a dobok, a basszusgitár, szóval a hangszeres teljesítményre panasz nem lehet.

Az Exodikon a melo-death és a klasszikus, darálós death metal egyfajta elegyét játssza, illetve néha bekúszik egy kis tremolós black metal riffelés is, de alapvetően brutális halálfém ez, melyben az érdekesség az, hogy Pósfai József gitáros és Borhidi Gábor Dávid basszusgitáros felváltva hozza a pincemély death hörgést és a középregiszteres rekesztést, afféle extrém duettet megvalósítva az egész korongon.

Nagy reményekkel álltam (illetve ültem) neki a lemeznek, de be kell vallanom, hogy az utóbbi évekből nem is emlékszem ennyire nehezen összejött kritikámra. Nagyon akartam szeretni az anyagot (a stílus igen közel áll hozzám, a hazai bandák támogatását pedig a Rozsdagyár mindig is alapfeladatának tekintette), de itt beleütköztem valamibe, melynek megfogalmazása nem jött könnyen.

Az első problémám a dalszövegekkel kapcsolatos: az Exodikon igen dicséretes módon magyar nyelven énekli szerzeményeit, ami számomra hatalmas pozitívum, azonban nagyon sok helyen prozódiai, szótagszámbeli, illetve ritmizálási gondok ütköztek ki a nótákban. Az óriási piros pont, hogy a teljesen extrém stílus és az ahhoz illeszkedő előadásmód ellenére szinte végig tisztán érthető és követhető a mondanivaló, azonban folyamatosan megakadtam a néha (valljuk be) teljesen magyartalan szövegeken és azok hangsúlyozásán. Sokszor azt éreztem, mintha egy mondókát hallanék vagy éppen nyelvtörőt, nem pedig dalszöveget. 

Az album az intróval együtt kilenc tételből áll, mindösszesen harmincöt percben, azaz gyorsan végigfuthat rajtunk az egész, azonban én többször is azt éreztem, hogy egy-egy dalnak sosem lesz vége. Ennek pedig a dalszerzői minőség az oka. Egész egyszerűen nem sikerült érdekes riffeket, témákat találni. Megy a darálás ezerrel, az agresszió szinte kiizzad a lemezből, de olyannyira összefolynak a tételek, hogy én a mai napig képtelen vagyok megmondani, hogy éppen melyik dal szól a lejátszóban.

Ezt a monotonitást a teljesen egyhangú vokális teljesítmény, illetve az egymásra hajazó riffek is felerősítik. Hiába szól bitangul minden, ha az, ami szól, igencsak korlátozott módon érdekes. A mélypont számomra az egyébként rendkívül ígéretesen induló Öntudatlan című dal középrészében érkezett el, amikor a belassulás során a zenekar egy olyan elcsépelt klisét gurítgat ide-oda, hogy nincs is talán olyan garázsbanda hazánkban, mely ne próbálkozott volna ezzel már vagy ezerszer.

A címadó Árnyam útján című tételben szinte az összes fenti észrevétel kiütközik, míg a lemez legerősebb darabjának Az univerzum tükre című nótát érzem. A Kiürülve talán a legegyértelműbb példája a prozódiai problémáknak, míg a nyitó Introverzió érdekes módon erősen kilóg az egész korong esztétikájából: simán ráférhetne az Epica vagy éppen a Within Temptation bármely anyagára, mert korrekt szimfo-power atmoszférával építkezik.

Az Exodikonnak nagyon rá kellene gyúrnia tehát a dalszerzői változatosságra, illetve a szövegek minőségére, mert az "Árnyam útján" zeneileg rendkívül monotonra, szövegileg pedig darabosra sikeredett. Szurkolok a csapatnak, de ennél sokkal többet kell majd mutatniuk legközelebb ahhoz, hogy kitűnjenek az amúgy is rendkívül túlzsúfolt mezőnyből és kiadványdömpingből.

6/10