Érdekes dolog a rajongás. Szinte biztos vagyok benne, hogy minden kedves olvasónknak megvannak a saját tényleg meghatározó zenekarai, melyek nyomán kialakult a zenei ízlésük. Itt nagyon fontos megjegyeznem, hogy szigorúan zenekarról, és nem albumról van szó. Olyan zenekarokról, melyek - bármi is történjen - fixen bebetonozzák magukat az ember életébe, és ha azt mondja valaki, hogy mondj egy kedvenc lemezt, akkor meg vagy lőve, mert minden albumukról van legalább három olyan dal, mely miatt képes vagy akár még az adott brigád leggyengébb lemezét is végig hallgatni, esetleg a folyamat közben még be is kap a gépszíj, és találsz még pár nótát, melyre addig nem kaptad fel a fejed.

Jelen cikkünk alanya, a Fear Factory nálam pont ilyen eset. Pont abban a korszakomban találtak meg, amikor a legfogékonyabb voltam az új dolgokra, és mindenre ugrottam, amit gitárral játszanak és a nevében szerepel a rock vagy a metal szó. Az kétségtelen, hogy a műfajra mekkora hatást gyakorolt a zenekar, elég csak a '95-ös "Demanufacture" anyagra visszagondolni, de nekem személy szerint valami olyan leírhatatlan élményt okozott az első találkozásom velük, ami azóta talán csak 1-2 alkalommal fordult elő újra, de nekem akkor és ott a világ legjobb zenéjének tűnt. Természetesen a csapat végigkövette a tini koromat is (a 2010-es "Mechanize" azóta is havonta többször előkerül), az utolsó albumukat, a 2015-ös "Genexus"-t még elő is rendeltem, ami egyébként abszolút nem szokásom. Most 2021-et írtunk, és olyan amilyen körülmények között, de megjött a 11. lemez, az "Aggression Continuum". 

A csapat bővebb bemutatásától most eltekintenék, ugyanis még idén volt egy cikkünk, melyben a gárda eddigi lemezeit rangsoroltuk, ezt ITT találod. Egyből rátérek, milyen lett az album. Igyekeztem annyira elfogulatlan lenni, amennyire csak lehet, és a tinirajongó-énemet amennyire csak lehet, háttérbe szorítani, és ennek teljes tudatában mondhatom: ennek a lemeznek, így, ilyen formában nem lett volna szabad megjelennie. De mire gondolok?

Magát a megjelenést több kellemetlen dolog is beárnyékolta. Egyfelől a régi tagokkal való pereskedés a név használati jogai felett, másrészt az ebben egyébként teljesen érthetően belefáradt énekes, Burton C. Bell kilépése. Egyet biztosan tudunk, ezen a lemezen még Burton hangja lesz hallható, ugyanis a lemez anyaga még demószinten 2017-ben rögzítve lett. Tehát ez gyakorlatilag egy újrahasznosított cucc. Oké, csak reménykedni mertem, hogy nem elektronikai hulladék. Aztán kijött az első dal, a Disruptor, ez egyébként a lemez második tétele. Első hallásra leginkább az "Obsolete" album zenei megoldásai keverednek benne a "Soul Of A New Machine" leginkább death metalszerű vokáltémáival, plusz tiszta ének a refrénben. Elkönyveltem, hogy oké, úgy néz ki, hogy nincs nagy gond, bár az fura, hogy olyan énekest hallok, aki már nincs is bandában, de legyen, túlteszem magam rajta. Ezen a ponton még nem sejtettem, hogy mi lesz ennek a vége. 

Az albumot nyitó Recode elég ígéretes kezdés, főleg a negyedik Terminator-film egyik jelenete által inspirált intrójával. Itt még egy jól megszokott konceptalbumot sejtettem a háttérben, főleg mikor megláttam a már említett Disruptor klipjét. Oké, hogy az egész úgy néz ki, mint egy B-kategóriás sci-fi film a DVD-k korai időszakából, de legalább próbálkoznak. Aztán masszívan sikerült pofára esnem. Jó eséllyel semmilyen átszövő story nincs itt, ami önmagában még nem gond, nem ezen fog állni vagy bukni a lemez, de azért, ha valami, akkor ez hiányozni fog. De milyenek a dalok?

Nem rosszak, de a jó nem ilyen. Egy: a hangzás 2010 óta egy hang nem sok, annyit nem változott. Konkrétan az utolsó négy album szinte mindenben tök ugyanaz. Bármelyik tétel bármelyik lemezről származhatna. Szerintem ez így tizenegy év távlatából egy kicsit talán gáz. Kettő: iszonyatosan sok a tölteléknóta, ami meg nem az, az meg néha annyira kilóg a kontextusból, hogy hirtelen elgondolkoztam rajta, hogy biztosan még mindig FF-et hallgatok-e? Példa: a címadó tökéletesen jellegtelen. Nem rossz, de, hogy miért pont ez után lett elkeresztelve a lemez, az rejtély. De ide tenném még a Manufactured Hope/Cognitive Dissonance párost is a korong végéről. Egyik sem hallgathatatlan, csak egyszerűen annyira tipikusan filler FF-darabolás az egész, hogy simán elmegy az ember mellett és semmilyen nyomot nem hagy.

A másik végletet azok a dalok jelentik, melyek eddig is jelen voltak valamilyen formában a csapat munkásságában. A melodikusabb, balladaszerűbb tételek. Csak hogy párat említsek a korábbi lemezekről: Timelessness, Final Exit, Expiration Date, Enhanced Reality (oké, ez bónusz, de a szemléltetés mértékéből ez semmit nem von le). Ide is jutott egy ilyen, a Monolith című dal. Ennek egyébként az az érdekessége, hogy egy darabig az a hír járta, hogy eredetileg ez lett volna az album címe is. Maga a nóta egyébként nagyon jó, még szóló is van benne (utoljára ilyen még a 2010-es "Mechanize" album Fear Campaign című dalában volt), mely egyébként nem hosszú, de jópofa, elméletileg a Once Human gitárosa, Max Karon játssza, de ő papíron csak billentyűsként van feltüntetve. Akkor mégis mi a baj ezzel a dallal?

Az, hogy ennek kábé semmi köze a Fear Factory-hoz. Igazából valamelyest a "Obsolete" album Ressurection című dalára hajaz, viszont annál egy jóval slágeresebbnek, jóval idegenebbnek hat. És ha már itt tartunk, és feltétlenül kellett ez a dal (bónusztételként semmi bajom nem lenne vele), akkor már miért nem ez zárja? Ezután egy beszédes című End Of Line névre keresztelt szerzemény jön, mely egyben a lemez zárója is. Tipikus FF-tétel, a jobbik fajtából, de ha levágjuk az outrót a végéről, akkor gyakorlatilag bárhova lehetne tenni az albumon. 

A zenészek munkáját most külön nem emelném ki, mert az FF mindig is arról volt híres, hogy vérprofi zenészekből áll. Dino Cazares gitárjátéka iskolateremtő, és a műfajon belül legalább annyira meghatározó, mint például Mike Scaccia gitározása a Ministry-nél. Egyszerűen a műfaj egyik alapja. Mike Heller a "Genexus" óta állandó tag a dobok mögött, és a legtökéletesebb utóda Raymond Herrerának. Tony Campos-t meg szerintem senkinek nem kell különösebben bemutatni, per pillanat 6, azaz hat bandában basszerozik. Remélem a Ministry-ben is viszont hallhatom. Ez a trió így nyerő.

Most nézzük kicsit (főleg ennyi sopánkodás után), hogy mi volt, ami viszont tetszett az albumban. Kezdjük ott, hogy a Fuel Injected Suicide Machine a kedvenc dalom lett. Ütős Mad Max-referencia, és leginkább az előző lemez, a "Genexus" címadójára emlékeztet, és én azt a dalt imádom. Hiába, az epikus sci-fi mozis csépelés mindig is jól állt nekik. Továbbá a két megjelent klip is sármosan ZS-kategóriás mozikat idézőek. Azt mondjuk ne kérdezzétek, hogy a Disruptor klip mégis miért +18, de emiatt a meggondolatlanság miatt nem is tudom normálisan mellékelni a cikkhez. Ettől függetlenül megvan a maguk hangulata, végre nem csak a zöld vászon előtt bohóckodnak. 

Igazából végiggondolva, olyan hú de nagy bajok nincsenek az "Aggression Continuum"-mal. Egy újabb FF-soralbum, ismerős hangzás, jól bejáratott elemek, sci-fi, robotok, Dino Cazares. Nem is tudom, miért siránkoztam ennyit. Nagyon nem üt el az utóbbi három albumtól, igazából, ha azokat szerettem, akkor ezt is simán fogom. Illetve, van mégis csak egy kis gond. Ne kerülgessük tovább a forró kását. 

Miért is mondtam, hogy ennek a lemeznek így nem lett volna szabad megjelennie? Feltűnhetett, hogy eddig az énekről egy szót sem szóltam. Ez pedig annak köszönhető, hogy mint rajongó csalódott vagyok. Hova tovább átverve érzem magam. Én elhiszem, hogy egy ilyen bestiát már nem lehetett tovább a ketrecben tartani, de így miért kellett kiengedni? Elvileg már megvan az új énekes, akinek ugyan a személyét homály fedi még, de egy, miért nem lehet végre bejelenteni, kettő, miért nem lehetett lecserélni Burton éneksávjait? Oké, hogy később jelent volna meg a lemez, de így egy olyan talapzatra épül a jövője a bandának, mely a rajongók számára maximum egy kéztördelős várakozást jelent, hogy vajon lesz-e egymás nyakába borulós reunion vagy sem.

Főleg, mert a szívem szakad meg, de ezek az elmúlt legalább két album legjobb énektémái, minden bennük van ami Fear Factory, és szerintem nem vagyok egyedül a véleményemmel, hogy ezeket Burton előadásában lenne a legjobb hallani. Miért nem lehetett az új énekessel újravenni a dalokat, vagy legalább csak néhányat, hogy legalább közelítésnyi képet kapjunk arról, hogy mit hoz a jövő? Ez így nem méltó búcsú Burtontől és több évtizednyi múlttól, hanem egy kitartott középső ujj. Ezt a lemezt nem a rajongók iránti tisztelet és a zenészi szenvedély szülte, hanem az egó, és a "csak azért is, mert csak azért is" hozzáállás. 

Emlékeztek még a cikk elején arra, hogy milyen érdekesnek tartom a rajongást, mint jelenséget? Biztos van az a rajongás, mely ezt is bármikor megbocsájtja egy zenekarnak, és minimum a pokolba fog kívánni a cikk elolvasása után, ezt hívjuk fanatizmusnak. De köszönöm, az én bizalmamat most erősen megingatta ez az album. Nem mondom, hogy eljátszotta, de a jövőben valami hihetetlen nagyot kell villantania az FF-nek, hogy ezt a csalódást kitöröljék az agyamból. A jövő még nem most van. 

7/10