Tavaly a szerkesztőségünk minden tagja összeállított egy Top 20-as listát a kedvenc metallemezeiből. Nem volt egyszerű feladat... Sok minden kimaradt akkor, a jelen iromány tárgya is. De mivel nemrég indítottuk útjára a Kedvencek temetője című rovatunkat, így most végre van lehetőségem megemlékezni erről a korongról, mely szintén óriási hatással volt rám annak idején és a mai napig is rendszeres vendég a lejátszómban.
A kilencvenes évek a death metal zenekarok metamorfózisának időszaka volt. Rengeteg formáció lépett ki akkoriban a halálmetal mögül és evezett át teljesen más vizekre. Egyesek részéről ez csak afféle kikacsintgatás volt és később visszatértek a death metalhoz, míg mások végleg felhagytak ezzel a vonallal (csak néhány példa mindkét oldalról: Anathema, Paradise Lost, Carcass, Therion, Tiamat stb.)
Az 1989-ben megalakult holland Gorefest is a halálfém színtér keretein belül indult útjára, majd szép fokozatosan kezdett eltávolodni az eredeti irányvonaltól. Leginkább a hangszeres részek finomodtak, illetve változtak meg, az ének a stílusmódosulás után is maradt a régi recept szerinti karakter.
Emlékszem, az 1994-es "Erase" lemezük megjelenése tájékán jött fel rendre a téma, hogy a két gitáros (Boudewijn Bonebakker és Frank Harthoorn) egyik legnagyobb kedvenceként számon tartott zenekar, a Thin Lizzy hatásának teret engedve kezdődött meg a hard rock felé való elmozdulás. Hard rock, heavy és death metal (csak vokál tekintetében). Ezeknek a keveréke hallható az "Erase", de sokkal inkább az ezt követő "Soul Survivor" című albumukon.
Az 1996-ban megjelent "Soul Survivor" egy súlyos, riffcentrikus hard rock/heavy metal keverék lett, melyen már nem csak Lizzy-hatások fedezhetők fel: a Black Sabbath-é például tagadhatatlan, de számos más, hetvenes évekbeli formációnak a szelleme is átjárja a lemezanyagot. A Gorefest ezúttal a Hammond-orgonát is csatasorba állította, újabb színezetet adva ezzel a zenekar klasszikus hard rockhoz közelítő stílusának.
A Freedom című nyitótétel vastag, zakatolós riffekkel, helyenként pedig ízes gitártémákkal van megtömve, melyre a basszer-énekes, Jan-Chris de Koeijer a tőle megszokott módon bömböli rá a dalszövegeket. A Forty Shades egy csontig hatoló, vaskos riffel alapoz, melyben a Hammond-orgona is előtérbe kerül. A River akusztikusan kezd, majd berobban a lemez egyik csúcspontjaként funkcionáló atomsúlyos, bivaly riff, utána pedig a Hammond hömpölygő dallamvezetése kavarja fel a hullámokat.
Az Electric Poet a legfinomabb darab a lemezen: igaz, az alapját ennek is egy vastag, feszes riffelés adja, de a gitár és a Hammond játékát a hetvenes évek legnagyobbjainak a keze vezérli. Az eddigiekben is megtapasztalt melodikusság ezúttal már az egekbe szökik. A címadó tétel pedig csak hab a tortán: a zenekar dalszerzői vénája megkérdőjelezhetetlen, amit erre a lemezre feljátszottak, az valami csoda. A ritmusszekció (Ed Warby dobos és Jan-Chris) becsülettel alapoz, de nem az ő játékuk dominál.
Minden túlzás nélkül állítom, hogy a "Soul Survivor" a kilencvenes évek egyik legkiemelkedőbb alkotása. Sajnos az ezt követő lemezük már óriási csalódás volt számomra, módosult irányvonallal, szürke, unalmas nótákkal. Később aztán ők is visszatértek a kiindulóponthoz és újra ráléptek a halálfém ösvényére, de mindezt már egy újraegyesülést követően tették meg. 2009-ben a Gorefest feloszlott.
Micsoda szelek fújtak a kilencvenes években, mennyi halhatatlan klasszikus született abban az évtizedben! Van valakinek egy időgépe?
