Ha a kilencvenes évek elején-közepén élted death metalos korszakodat, biztosan emlékszel még az 1989-ben beindított Gorefest nevű holland csapatra, akik az 1991-ben megjelent "Mindloss" című koronggal debütáltak, mely viszonylag hamar a színtér alapcsapatai közé emelte őket.
Az akkori időkben fújó szeleknek köszönhetően sok másik death metal zenekar mellett ők is belekóstoltak a hetvenes évek hard rock zenéit a halálmetallal keverő játékba és szép lassan eveztek új vizekre, ám mindig csak annyit változtatva, hogy az ne feküdje meg a hallgató gyomrát.
A harmadik, 1994-es "Erase" címmel a Nuclear Blast gondozásában megjelent nagylemezük kerül most bemutatásra, mely már az 1996-os "Soul Survivor" előszobájaként funkcionált: a dallamos gitárszólókra, illetve -harmóniákra még nem helyeződött akkora hangsúly, de már derékig gázoltak a változás folyamában. Ha csalódást is okoztak egyeseknek, az biztos, hogy több új rajongót vonzott be a finomhangolt irány, mint amennyien leváltak a gépezetről.
Nem tagadom, számomra a banda „Soul Survivor” című lemeze az abszolút csúcspont, melyről írtam is már a Kedvencek temetője rovatba (cikkünket ITT találod), viszont az „Erase” az előbbi kistestvére is lehetne, úgy hangszerelésben, mint dallamvezetésben. A banda az interjúkban többször is megemlítette akkoriban, hogy például a Thin Lizzy nagy hatással volt rájuk és ez ki is hallatszik az új nótákból.
A Low című dal nyitja az albumot, melyben a zenekartól már a kezdetekben is megszokott izmos riffelés mellé megérkeztek a valóban Thin Lizzy-ízű gitárharmóniák. Jan-Chris de Koeijer énekes/basszusgitáros erőteljes bömbölése/hörgése maradt a régi, ahogy a betonbiztos alapok és a húzós, kőkemény gitárrészek sem koptak ki a banda eszköztárából.
A címadó Erase is kiválóan vegyíti a morcos témákat az új ízekkel, továbbá az is megfigyelhető, hogy a hörgést leszámítva a zenei alapok már kevésbé hajaznak a death metalra, viszont a bárdisták olyannyira mocskos, földbedöngölős riffeket hoznak, hogy a zene keménységét mérő eszköz mutatója ugyanabban a pozícióban állomásozik, mint korábban.
Itt van például az I Walk My Way: úgy zakatolnak benne a vaskos, bitang riffek, hogy az majd' leviszi az ember fejét. Természetesen innét sem hiányoznak azok a kiegészítő melódiák, melyek meghatározó új színei lettek a banda arculatának. A Fear az ’96-os lemez Electric Poet című darabjával rokonítható, a Seeds Of Hate-ben pedig egy kissé háttérbe szorulnak a harmóniák, de nem annyira, hogy elszakadjon a vezérfonal, a gitárszóló például már szárnyal.
A Piece Of Paper eszement tempót diktál, vad, kegyetlenül pumpáló tétel, de a dallamok itt is színeznek, ahogy kell. Sejtelmes, doomos témával kezd a Godess In Black, majd hatalmas bárdként sújtanak le a tekintélyes riffek, mindezt pedig egy óriási gitárszólóval fejelik meg a srácok. A To Hell And Back zárja le a ma már klasszikusnak számító „Erase” című nagylemezt.
A banda a „Soul Survivor” után veszítette el a fonalat és bolyongott egy darabig ide-oda a színtéren, majd dobta be a törölközőt 2009-ben. Ha van zenekar, melynek várom a visszatérését, akkor az a Gorefest, nincs mese.
10/10
