Ahogy elnézem az 1986-ban megalakult holland death metal csapatban, a Pestilence-ben máig megfordult zenészek listáját, a tekintélyes hosszúságú névsor még a Black Sabbath abszolút követhetetlen tagcsere-sorozatát is lazán kenterbe veri. Az egyetlen név, mely a kezdetektől fémjelzi a bandát, Patrick Mameli énekes-gitárosé (ő vette át a mikrofont Martin van Drunen /Asphyx/ távozása után).
A Pestilence sok más death metal bandához hasonlóan eleinte csak keresgélte a saját hangját a színtér keretein belül. Az első néhány évben a thrash/death metal volt terítéken, majd a '91-es „Testimony Of The Ancients” lemezükkel reformálták meg a zenekar koncepcióját: a Pestilence karaktere finomodott, zeneibbé, sokrétűbbé vált (akkoriban a progresszív death metal címkét aggatták rájuk a stílusmódosítást követően). 1994-ben viszont bedobták a törölközőt és csak 2008-ban jöttek újra össze.
Az átdimenzionált, színesebb irányvonal aztán a későbbiekben is megmaradt, ahogy a sci-fi és horror tematikájú koncepció sem kopott ki teljesen a banda eszköztárából. Üröm az örömben viszont, hogy három lemez után ismét szétváltak útjaik, de Patrick 2016-ban újra beindította a Pestilence motorját, nem meglepő módon megint új tagokkal a fedélzeten (Joost van der Graaf - basszusgitár, Rutger van Noordenburg - gitár, Michiel van der Plicht - dobok).
A kilencedik Pestilence-sorlemez, az "Exitivm" az Agonia Records gondozásában jött ki június 25-én. A korong rideg, gépies, futurisztikus atmoszférája eléggé nehezen emészthető, idő kell hozzá, hogy összebarátkozzon vele az ember. Na nem mintha ez bárkit is meglepne, aki ismeri a banda lemezeit, de érzésem szerint most különösen komor lett az összkép.
A misztikus, science fiction-hangulatú In Omnibvs című intró vezeti fel az albumot, melyet a Morbvs Propagationem követ: a sötét, nyomasztó szintiszőnyeg ravaszan tekeredik a rideg, precíz, pengeéles riffek köré az egyébként eléggé tekintélyes húzású darabban. A Deificvs pedig csak fokozza az amúgy is fagyos, barátságtalan hangulatot a jéghideg, fémes érintésével. A Sempiternvs kevésbé vehemens, de az atmoszférája marad az eddigi mederben, olyannyira, hogy emiatt szinte teljesen összefolynak a dalok.
Kevés az igazán emlékezetes momentum, túl sok az egymáshoz hasonló panel, melyek révén egy kissé egysíkúnak hatott számomra a lemez. Külön-külön még azt mondom, hogy becsülettel megállják a helyüket, de ha összehasonlítom mondjuk a "Testimony" lemezükkel, akkor azért érezhető némi minőségbeli különbség. A technikásság továbbra is jelen van, de fakóbb, ízetlenebb a hangszeres játék.
Nem mondom, hogy nem találtam jónak az albumot, sőt a megfelelő pillanatban elcsípve rendesen össze is tudtam kapcsolódni vele. Ennek ellenére egy kicsit azért többet vártam tőle: lehetett volna változatosabban is adagolni ezt a rideg, csípős halálfémet. Sebaj, majd legközelebb.
8/10
Fotó: Marc van Peski
