Ilyenkor a nyári uborkaszezonban előszeretettel fordul a zenehallgató egy-egy régebbi korszakos mesterműhöz, hogy addig is kellemesen teljék az idő, míg a legújabb gyöngyszemek megérkeznek az aktuális kedvencektől. Egy ilyen örök érvényű klasszikus számomra a Storm Corrosion első és egyben egyetlen nagylemeze, amely 2012 áprilisában került kiadásra.
Az album már piacra kerülésekor is erősen megosztotta a közönség véleményét és azóta sem sokat változott az általános vélekedés róla. Sem akkoriban, sem azóta nem olvastam egyetlen elismerő kritikát vele kapcsolatban. Úgy tűnik, senki nem akad, aki ezt az anyagot a maximális 10 ponttal jutalmazná, hibátlan vagy páratlan mesterműnek nevezné. Számomra minden idők egyik legcsodálatosabb alkotása, időről időre előveszem és az első perctől az utolsóig végighallgatom.
Nekem már első hallgatásra elnyelte a tetszésemet, és azóta sem találok semmilyen kivetnivalót benne. Elkészítését szokatlanul egyedi kezdeményezésnek gondolom, amihez nagyfokú bátorság, ha úgy tetszik hanyagság kellett. Vagy legalább egy olyan filozófia, mely szakít az általánosan elfogadott zeneipari törvényekkel. Tudniillik, sem Steven Wilson, akit többek között a Porcupine Tree zenekarból ismerhettünk, sem pedig Mikael Åkerfeldt, az Opeth zenekar frontembere nem vette figyelembe a rajongói elvárásokat. Szépen összeültek, és fütyülve bárki véleményére - beleértve ide a Roadrunner Records munkatársait is - teljes mértékben a saját elgondolásuk, mondhatni pillanatnyi hangulatuk alapján alkottak.
Érdekes élmény visszakeresni és elolvasni a 2012-ben született bírálatokat erről a hanganyagról, mert ezekből tökéletesen kiviláglik, hogy mekkora volt az a bizonyos arcon csapás, melyet ez a két zenész az akkori közönségre mért. Mondhatni sokkolták a rajongóikat és a szaksajtó képviselőit. Mindez persze önmagában nem tekinthető grandiózus tettnek, akár még negatív előjelekkel is illethetnénk, ha nem lenne annyira jó a zene. A korabeli recenziókban többek között azt nehezményezték sokan, hogy ez a bizonyos lemezanyag se nem igazán Storm, se nem Corrosion. Vagyis nincs igazán keménysége, hiányzik belőle a rockzene dinamikája, és még csak nem is rozsdás a hangzás. Ez mind igaz, de a muzsika gyönyörű!
Kétségtelenül óriási volt a kontraszt a két zenész előéletéhez képest, bár bizonyos elemek ismerősen csengtek, főleg Wilson munkáit tekintve, de némelyik Opeth lemezről is akadtak hasonló motívumok (elsősorban a Wilson producerkedésével készültekről), mégis amolyan 360 fokos fordulat fogadta a hallgatóságot, mert tőlük nem egészen erre lehetett számítani. Annak ellenére, hogy ők már jó előre figyelmeztettek mindenkit: ez most valami más lesz. A végeredmény annyira más lett, hogy sokan a mai napig megkérdőjelezik még a rockzene voltát is, teljesen feleslegesen. Progresszív rockról még nem hallott senki?
Egy egész sor korabeli prog-rock bandát megidéztek ebben a hat, szinte egybefolyó tételben, majdhogynem a Canterbury-színtér minden egyes zenekarát sorolhatnám, de említhetném a kraut rock nagyjait is, mint ahogy a francia Gong vagy a Magma is felbukkan a háttérben. Ők talán nem rockzenét játszottak? A fő hatásnak a Genesis korai lemezeit gondolom, azt a kifinomult, nyugodt, mégis izgalmas vibrálást, mely például. a ”Trespass” vagy a ”Nursery Crime” anyagokat jellemzi. Nagyon fontos, hogy bár beillesztettem ide két videót ízelítőnek, ez nem az a fajta lemez, melyet így külön darabjaira szedve érdemes megítélni, mert együtt, egyben hatásos az egész, úgy képez folyamatos örvénylést, hangulati ingadozást.
Ez tehát nem más, mint egy bő háromnegyed órás hangulatzene, csendes-elmélkedős, természetjárós, vízpartbámulós embereknek. Felteszel egy jobb minőségű fülest, kisétálsz vagy kocogsz valahová a semmi peremére, hogy kicsit kikapcsold a taposómalom okozta fáradalmakat. Ebből következően nem lehet rá sem tombolni, sem fejet rázni, sem ordítozni, ilyen célra vannak más zeneanyagok, itt egyértelműen nem ez volt a cél. Jól hallható már a Hag majd a Happy című számban is, hogy még csak a szövegek sem voltak elsődlegesen fontos tényezők, éppen elég volt néhány hangzatos sor, egy kis dúdolászás, és annyi.
A megfejtés ehhez a zenéhez, vagyis a kulcs a befogadásához talán csak annyi, hogy nem kell tőle sokat várni, csak hagyni kell hadd csordogáljon szépen a saját medrében, hadd bukkanjanak fel benne egészen váratlan, meghökkentő pillanatok, melyek lehetőséget adnak egy a saját agyunkban lepergő film megtekintéséhez. Ebben a filmben Te vagy a főhős, úgy alakítod, úgy fejezed be, ahogy szeretnéd. A legtömörebb meghatározásom tehát: filmzene álmodozóknak. Aki az ilyesmire fogékony, az nagyon tudja szeretni a kiadványt.
Utóélete azóta sincs a Storm Corrosionnek, bár jövőre lesz a lemez tízéves, és lehet olvasni arról, hogy esetleg ebből az alkalomból újra előjön valamivel a két fickó, ezek egyelőre még csak képlékeny tervek. Nem arattak akkora sikert ezzel a lemezzel, hogy anyagi értelemben megérné nekik tető alá hozni a folytatását, de talán állnak annyira jól a saját lábukon, hogy ezt figyelmen kívül hagyva mégis összehozzanak valamit, megint a saját szakállukra, mint régen. Mondanom sem kell, ezt nagyon értékelném.
