Az 1991-ben megalakult, 1993-ban átmenetileg feloszlott, majd végül 1995-től végre rendes pályára állt finn H.I.M. több szempontból az első és az utolsó is volt a maga nemében. Így utólag, feloszlásukat követően négy évvel visszatekintve pályájukra leginkább csak az alapító/fő dalszerző/frontember, az anyagi ágon magyar Ville Valo elképesztő karizmája, sztárkvalitásai és remek dalai maradtak meg, de ha belegondolunk, ez szinte minden, amit egy rockzenész örökségül kívánhat magának.
Ma már lehánthatjuk a finnekről mindazokat a negatív összetevőket, melyek óhatatlanul ragadtak rájuk az ezredforduló környékén (tinilányőrület-faktor, poszter-fiúság, na meg a csapból is ők folynak effektus) és ha ezt megtettük, akkor bizony semmi más nem marad, mint a zene. Azt pedig nem lehet másként jellemezni, mint csont nélkül hibátlan lemezek egész sorát bő tíz éven keresztül és az is külön tiszteletreméltó a skandinávokban, hogy tudták időben abbahagyni, azaz megérezték azt a pontot, ahonnan már csak lefelé vezet az út, mind népszerűségben, mind pedig dalszerzői minőségben.
Az 1997-ben megjelent (és egyébként méregerős) debütalbumukról igazán csak Chris Isaak zseniális dalának, a The Wicked Game című klasszikusnak a kegyetlenül eltalált, metalosított feldolgozása keltette fel a nemzetközi színtér figyelmét, azonban a 2000-es "Razorblade Romance" korong, illetve a Join Me In Death mindent vivő és az összes zenetévén rotációban forgó slágere már egyértelműen jelezte, hogy a finnekkel számolni kell. A siker nem is maradt el: teltházas Európa-turné, egymás után kapott díjak sokasága, no meg több százezres lemezeladások szerte a világban.
A 2001-es harmadik albumot éppen ezért óriási várakozás előzte meg és bizony a dalszerzés és a stúdiózás közben a banda majdnem fel is oszlott az óriási stressz, no meg az elvárások miatt. Aztán ahogy megérkezett az anyag, egészen meglepő lett a rocksajtó reakciója: a túlzott slágerességet és az előzőekhez képest poposabb, modernebb szellősebb hangszerelést okolva alaposan lehúzták a lemezt, mely nem tudta megismételni a "Razorblade Romance" sikerét.
Pedig érzésem szerint a H.I.M. (és természetesen Ville Valo) itt érte el dalszerzői profizmusának csúcsát: a tíztételes korongon a záró, totálisan nihilista, depressziós zárótételt, a Love You Like I Do nótát leszámítva egytől egyig akkora slágerek találhatók, hogy gyakorlatilag egy best-of anyaggal van dolgunk.
Az érdekesség az, hogy a Pretending, a Heartache Every Moment és az In Joy And Sorrow kislemezdalok mellett bármelyik másikat is simán meg lehetett volna pörgetni a rádiókban. Mekkora óriási nóta már a Please Don't Let It Go, a Don't Close Your Heart vagy éppen a Lose You Tonight is, kérem szépen!
A bevezetőben már említettem, hogy a H.I.M. sok szempontból első és utolsó is volt a színtéren: elsőként futott be finn bandaként nemzetközi szinten, magával húzva aztán a kétezres évek első felében a teljes hazai szcénát (csak hogy néhány nevet említsünk: Nightwish, The Rasmus, Children Of Bodom, Sonata Arctica, To/Die/For).
A H.I.M. pedig talán az utolsó olyan rockzenekar volt, mely szégyentelen módon dallamos, érzelmes, átkozottul fogós, énekelhető, szinte kizárólagosan a szerelemről szóló slágereket volt képes írni, ráadásul egy óriási karizmával (és nem mellesleg énekhanggal) bíró frontemberrel is rendelkezett, aki egy komplett tinilány-generációt húzott be rajongói közé.
Ez természetesen kiváltotta az amúgy is igen konzervatív és keményvonalas metalszíntér egyértelmű rosszallását, de a finnek erre nagy ívben tettek. Miért is ne tettek volna? Olyan sikereket értek el, melyekről a bőszen odamondogató bandák még csak álmodni sem mertek, ráadásul milliók énekelték a dalaikat és bárki bármit mond, ez minden zenész és dalszerző legtitkosabb álma.
Furcsa módon a H.I.M. majd csak a 2005-ös, kettővel későbbi lemezével, a "Dark Light" anyaggal vált világsztárrá: az a korong aztán Amerikában is berobbantotta a csapatot a maga félmilliós eladásával. Innentől azonban már kezdett kipukkanni a lufi és a finnek többé nem voltak képesek megismételni ezeket a sikereket: kiadtak még három lemezt, melyek fokozatosan csökkenő érdeklődést váltottak ki az európai közönségből. 2013 után már nem jelentkeztek új stúdiófelvételekkel és 2017-ben egy búcsúturnét követően le is tették a lantot, habár sosem zárták ki egy későbbi összeállás lehetőségét.
Sokan a csapat teljes diszkográfiájának leggyengébb darabjaként jellemzik a "Deep Shadows And Brilliant Highlights" albumot, pedig meggyőződésem, hogy ennyi, ilyen minőségű, hibátlan rockslágert már sosem tudtak egy lemezre pakolni Vallóék. Ha képesek vagyunk eltekinteni a zenekart akkoriban körbelengő státusztól és az azzal járó, valóban eléggé zavaró jelenségektől (és húsz év elteltével miért is ne lennénk képesek?), akkor bizony ez egy remek album, tele fogósabbnál fogósabb nótákkal.
10/10
