Szeretem a bemutatkozó lemezeket, hogy honnan indul egy csapat és majdan milyen utat jár be. Vannak, akik kisebb-nagyobb mértékben eltávolodtak a gyökerektől és olyanok is, akik egy centit sem mozdulnának a kijelölt útról. Az első lemez mégiscsak különleges, nem véletlen az sem, hogy sokan a csapat nevét adják a debütnek, ezzel is definiálják önmagukat. Pontosan ezt is teszi az amerikai Moon Machine trió.
A tagok még a Tufts egyetemen találkoztak diákként, ahol megtalálták a rokonságot a zenén keresztüli kifejeződésben és az éretlen humorban. Mindannyian egy Space Ink nevű pop fúziós csapatban játszottak, melynek 2018-as szétesését követően megalakult a Moon Machine. A massachusettsi székhelyű brigádot Eric Hochwald (ének, gitáros, basszusgitáros, multihangszeres), Jonathan Sirota (billentyűk) és Angel Castillo (dobok) alkotják.
A banda zenéje különleges esszenciát alkot, lényegében progresszív rock zenéről beszélünk post-metal érzéssel. Zenéjükben egyaránt fellelhető a Porcupine Tree, az Anathema, a Pink Floyd, az Otep, a Radiohead, a jazz, valamint a klasszikus zene hatása. Mindeközben kirajzolódik a csapat saját arculata, az anyagot végig jellemzik a részletgazdag zongorák és billentyűs hangszerek, a rétegzett ének, a remek dob és gitárjáték.
Az album hosszú tételekben utazik, hét nóta, ami lényegében csak öt (az utolsó felvonást három darabra szedték). A lemezidővel is jól gazdálkodik, nincs háromnegyed óra, ezzel megtalálva az egyensúlyt és így teljes egészében befogadható és élvezhető. Bármennyire is tűnik olykor könnyűnek és lágynak, van benne bőven anyag és tartalom, mind zenében és szövegben.
A The Cave szépen nyitja a lemezt, lefekteti az alapokat, megadja a ráhangolódást az anyagra. Remekül felépített, ötletes és kreatív, de ez a többi számra is fennáll, valamint egy slágeresebb, jól énekelhető refrénnel is sikerült megpakolniuk. A Reckoning remekbe szabott dob-basszus alappal indít, melyre rákúszik a gitár és ének. Árnyaltabb nóta elődjénél, egy háborús bűnös történetét meséli el.
A Demon:05 jazzesen indít, majd tovatűnik minden ebben a zenei örvényben, hogy a végére átmenjen valami teljesen másba, bejárva magasságokat és mélységeket. A Left To Wander egy ballada, mely egy lágyan imbolygó folyam, ami először csörgedezik mellettünk, majd már teljes egészében haladunk az árral.
Az album zárása a három részre szedett Post Upgrade, vegyes hangzásvilágú dal. Az I – Discovery a lemez legrövidebb dala a kettő és fél percével, mely egy laza kis instrumentális szösszenet. A II – Grief már komolyabb szerzemény, az előzőek útján járva, tovább feszegetve az eszközkészletet és határaikat. A III- Requiem tökéletes hangulatossággal zárja a lemezt.
A dalok mind szépen kidolgozottak és egytől egyig magas minőséget képviselnek, nem is tudnék kiemelni belőlük, és külön-külön nem is ütnek akkorát, de egyben egy nagyszerű utazás. Valamivel több fogósságot el tudtam volna viselni, mert néhol túl egyenletes az összkép. A "Moon Machine" egyaránt kifinomult és letisztult alkotás.
A felvételek a Moon Machine stúdióban készültek, Erich Hochwald keverte és Justin Lambert maszterelte. A hangszerelés pazar. A borító James Ortega munkája, ami külön dicséretes, remekül párosul az elszállós kép a muzsikáshoz. A teljes debütáló album 2020-ban jelent volna meg, de a Covid-19 visszavetette a produkciót, tavaly azonban megjelentek a "Reckoning" és a Left To Wander című kislemezek. Végül a "Moon Machine" július 30-án látott napvilágot.
9/10
