Hallhattunk már mindenféle zenei kísérletezgetést, különböző stílusok vegyítését. A progresszív rock és a death metal nem épp rokon műfaj. Mindkettőnek megvannak az ékességei, érzelmi skálán is valahol a két véglet a stílus, de ez nem akadály, hogy összeolvasszuk őket. Ezt az utat jelölte ki magának a Burial In The Sky.
A pennsylvaniai Burial In The Sky együttest 2013-ban alapította még duóként James Tomedi (gitár, ének, mandolin) és Will Okronglis (gitár, basszus, ének). Két EP után 2016-ban megjelent bemutatkozó lemezük, a "Persistence Of Thought", melyen dobosként Samus Paulicelli működött közre. 2018-ban új felállással tértek vissza, Okronglis távozik, helyette érkezik Jorel Hart (ének), Zach Strouse (basszusgitár, szaxofon) és Sam Stewart (dob, zongora). Már ezzel a legénységgel jelenik meg a következő lemezük, a "Creatio et Hominus". A csapat még kibővül egy második gitárossal is Brad Hettinger személyében és kiadják sorban a harmadik lemezüket, a "The Consumed Self" korongot.
A "The Consumed Self" furcsa hibrid, nem csak a progresszív rock és a dallamos death metal ötvözésében merül ki a recept. Rengeteg fúvós és különféle hangszer is megszólal, megfűszerezve sci-fi atmoszférával, valamint egy kisebb történetet is kapunk, hogy jobban elmélyülhessünk a kompozícióban, ezáltal kis utópisztikus hatást érve el. A történet többek között elérhető egyfajta hangos könyvként a zenekar YouTube-csatornáján (ITT megtekinthető, a történetet Tomedi írta).
A csapat komoly kompozícióval, üzenettel és konkrét történettel állt elő. Nem is aprózzák el, tömény anyag született. A korong tíz nótát tartalmaz és majdnem egy óra játékidővel bír. A dalokat nem különálló tételekként kell hallgatni, hanem egyben a teljes anyagot. Így kerekedik ki igazán az éle az ilyesfajta muzsikáknak.
A The Soft Violet Light kellemesen indít a lágy dallamaival, de röpke másfél percével inkább csak egy intrónak tekinthető. Az éteri hangulat jól megadja az alapokat a nyitányhoz. Az An Orphaned City már belecsap a sűrűjébe és megadja a kereteket, melyek között mozog a csapat. A későbbiekben nem ér minket újdonság, inkább csak színesítik a műsort.
A dalok azonos minőséget hoznak, nincs is rossz köztük, de kiemelkedő sem. Nem csak a nóták, de a lemez is jól fel van építve, az anyag végére jobban is érződik a katarzis és számomra az ínyencebb dalok is a vége felé kerülnek terítékre. Ilyen akár a gyönyörű dallamokkal megpakolt instrumentális Wayfarer, mely kicsit ki is lóg a sorból, de a legpulzálóbb szerzemény.
A Mountains Pt.1 To Ascend és a testvére, a Montains Pt.2 Empathy talán a legjobban jellemzik a csapatot: az előbbi a brutalitást, az utóbbi a lágyabb, kísérletezősebb oldalukat hivatott előtérbe hozni. Ez az utóbbi oldal igazából jobban is megy a csapatnak, sokkal színesebb és élettel telibb a légkör. Zárásként érkezik a tizenkét és félperces Anatomy Of Us, melybe aztán pakoltak mindent. Jót is, rosszat is.
Az anyagot rengeteg különféle hangszer színesíti, ami nagyot tud dobni a produkción. Nem csak szaxofon, zongora hallható, de felcsendül benne teremin, tuba, hegedű, trombita és harsona is. A hangszerek megszólaltatását vendégzenészek vállalták magukra (csak néhány a sorban: Andrea Marras, Patrick Crider, Hayley Daub, Chris Lionus, Bronwyn Livezey, Zach Prose).
A "The Consumed Self" nem könnyű falat, meg kell rágni és sajnos mócsing is akad. A tételek általában hosszú szerzemények és nem igazán kerekednek ki. Tizenöt- húsz percet simán le lehetett volna faragni az egészből, mert így kissé elnyújtott lett. Néha nagy a váltás az éteri, progresszív rock és a dallamos death metal között és utóbbi gyengébben is szerepel, olykor felesleges üresjárataival.
A produkció hangmérnöki posztját valamint a maszterelési feladatokat Carson Slovak és Grant McFarland végezték az Atrium Audio stúdiótól. Remekül egyben is van az anyag ilyen szempontból. A borítót Justin Abraham (Equipoise, Dessiderium, Inanimate Existence) készítette. A lemez augusztus 13-án jelent meg a Rising Nemesis Records gondozásában.
7,5/10
