Bevallom, átkozottul bírom ezt a két norvég fazont: Fenriz és Nocturno Culto a metalszíntér afféle kultikus figurái, akik a Muppet Show öreg, állandóan a karzatról bekiabáló kritikusaihoz, Statlerhez és Waldorfhoz hasonlóan folyamatosan a stílus tisztasága felett őrködnek és gondozzák annak történeti hagyatékát.
Június 25-én a Peaceville Records immáron a Darkthrone tizennyolcadik (!) soralbumát hozta ki "Eternal Hails ..." címmel: ez harmincöt év alatt egészen elképesztő teljesítmény, még akkor is, ha a skandináv párosnak nem kell a koncertezéssel, meg a turnészervezéssel vesződnie. A csapat a death metalos debütalbumukat leszámítva a '90-es években a black metal alapvetéseit adta ki szép sorban, hogy aztán a 2006-os "The Cult Is Alive" lemezükkel elkezdődjön metalrégészeti munkásságuk.
A norvégok ugyanis afféle honismereti szakkörként szépen visszamentek a '80-as évek elejére-közepére (sőt, mint látni fogjuk, jóval régebbre is) és elkezdték feldolgozni mindazon stílusokat, melyek az (extrém) metal kialakulására alapvető hatással voltak. Először a crust punk került sorra, majd jött a speed metal, a klasszikus heavy metal némi blackes ízzel (ennek a tárlatvezetésnek a legsikerültebb és legváltozatosabb anyaga egyértelműen a 2013-as "The Underground Resistance"), hogy aztán az "'Arctic Thunder", de legfőképpen a 2019-es "Old Star" megérkezzen a doom környékére (kritikáink ITT és ITT olvashatók).
Az "Eternal Hails ...." tulajdonképpen ott folytatja, ahol elődje, csak éppen most még vagy két évtizedet is visszaugrottunk az időben. Inspirációként olyan doom bandákat lehet itt felhozni, mint a Trouble vagy a Candlemass, ha nem éppen a stílusalapító Black Sabbath, de mindez nyakon öntve a norvégok Celtic Frost-imádatával és némi D-beattel.
A történeti kiállítás a hangzással indít: totálisan retro-pusztulat az egész, mintha egy 1987-es garázsdemót hallgatnánk, melyet egy német vagy éppen brit tizenéves rögzített volna a porszívójával és mondjuk, három rekesz sör támogatásával. A komplett album megszólalása olyan mértékben szembemegy mindennel, ami 2021, hogy tényleg nem lehet ezt megállni széles vigyorgás nélkül.
A tartalom pedig ... hát, néha szinte olyan érzésem volt, hogy visszamentünk egészen a műfaj kezdeteihez: több kifejezetten proto-metal jellegű riff és dal is helyet kapott a negyvenkét perces, mindösszesen öttételes anyagon. Itt bizony kilenc-tízperces dalszörnyetegek gördülnek elő a lejátszóból, alig-alig gyorsul be a tempó, a hangzás pedig kiöl minden dinamikát vagy izgalmat a korongból.
Olyannyira lecsupaszított és csontszáraz az egész anyag, hogy őszintén szólva én tizedik meghallgatása után sem tudom különválasztani a dalokat. Egybefolyik az egész: érzésem szerint ilyen lemezek ezerszámra készülhettek és süllyedhettek el a nyolcvanas évek második felének, kilencvenes évek legelejének kiadói és rocksajtós archívumában.
Tudom, hogy mindez szándékosan van így: a norvégok tudatosan merülnek alá egy-egy stílusba és korszakba, de mégis, nem lehetne most már valami olyasmit játszaniuk, ami nem derivatív, hanem saját kútfőből készül? Mert az elmúlt négy-öt lemezük esetében külön társasjáték lehetne az inspirációként szolgáló zenekarok és albumok megnevezése. Klassz, bennfentes cucc ez és azzal is tisztában vagyok, hogy pontosan ez is a Darkthrone célja ezzel: metalrajongóktól metalrajongóknak szeretettel.
De én bizony leginkább arra lennék már kíváncsi, hogy a Darkthrone hogyan látja a mai világot, mit tud hozzátenni vagy éppen elvenni a modern korszellemtől, nem pedig rocktörténeti enciklopédiájuk újabb és újabb kriptaszagú oldalait lapozgatnám napestig, miközben a két szaki metalesztétikája falakat von e kis nosztalgiavilág köré.
Úgy érzem, ennek a zenei kísérletnek az abszolút csúcsa a fentebb már említett, 2013-as "The Underground Resistance" volt, onnantól kezdve már nem nagyon volt mit hozzátenniük a múltidézéshez. Ideje lenne frissíteni a formulán: persze azért fogom még pörgetni az új anyagot is, de megérett az idő a változásra.
7,5/10
