Finnország fenegyerekei, a gyakran megmosolygott, de leginkább gyűlölt, megvetett és sokak által viszont kifejezetten istenített Impaled Nazarene hét év után tért vissza nagylemezzel: május 28-án az Osmose Productions (ki más?) jelentette meg "Eight Headed Serpent" címmel tizenharmadik stúdióalbumukat.
A finn bandában ma már Mika Luttinen frontember maradt meg az eredeti felállásból, de a jelenlegi formáció is tizennégy év óta dolgozik együtt, azaz nem lehet azt mondani, hogy mostanában olyan nagyon cserélgetné társait az énekes. Főleg a korai időkben, azaz a '90-es években volt nagy a forgás zenészfronton és igazából az az időszak termelte is ki azokat a korongokat, melyek révén a zenekar a mai napig név a színtéren.
Totálisan extrém szexuális deviancia és erőszak, sátánizmus, dögvész, halál, nukleáris háború, no meg finn hazafiság: körülbelül ezekről énekel immár harminc éve Luttinen, de teszi ezt a legszélsőségesebb zenei eszközökkel.
Ma az Impaled Nazarene dalait black metalnak nevezni éppen olyan hülyeség lenne, mintha mondjuk a mostanában a legnagyobb választási vereségébe belefutó német CDU-t jobboldali konzervatív pártként jellemezni. Megváltoztak az idők, az Impaled Nazarene viszont organikus módon lett valami grindcore/hardcore borzalommá, mely légkalapáccsal üti szét az ember hallójáratait.
Death metal, thrash metal, black metal, no meg szélsebes D-beat és kíméletlen, kompromisszummentes feketefém rikácsolás: körülbelül ez alkotja már jó ideje a finnek zenei palettáját és be kell vallani, hogy tökélyre fejlesztették a szónikus agressziót.
A friss korongon igazi hardcore / crossover módra tizenhárom tétel szerepel mindösszesen harminckét percben, azaz itt amolyan másfél-kétperces darálásokat hallhatunk, kivéve a Foucault Pendulum című zárótételt, mely primitív, de igen vészjósló és hangulatos doomos döngölés.
A félóra játékidő alatt egyetlen pillanatra sem pihenhetünk: Luttinen mániákus dühvel és energiával köpködi-acsarkodja ki magából embergyűlölő és nihilista szövegeit, a dalok pedig hol szélsebes, agresszív black metal (Unholy Necromancy), hol hardcore/thrash darálás (The Nonconformists), hol pedig death metalos örvénylés (Shock And Awe, Triumphants Return Of The Antichirst) képében érkeznek.
A lemez előnye, hogy a totálisan szétcseszett stílushoz képest kifejezetten jól szól, van tere és súlya a daloknak, a borítókép is király (gázmaszkos kecskekoponyák nukleáris veszély ábrájába rendezve: logikus, nem?), szóval profi az egész, de a gond az, hogy igazából semmi, de semmi olyat nem hallhatunk itt, amit a finnek ne játszottak volna már el ezerszer az elmúlt harminc, de leginkább húsz évben.
Még ez sem lenne akkora gond, de sokszor megfáradtnak és ötlettelennek érzem a produkciót: mintha az új album is csak apropója lenne annak, hogy az Impaled Nazarene újra kitombolhassa magát, illetve kitomboltathassa rajongóit a remélhetőleg hamarosan újrainduló turné- és fesztiválkörök során. Mert valljuk be: nem igazán tudom elképzelni, hogy valaki egy fárasztó munkanap után otthonába hazatérve pihentetésképpen a falloszával idős hölgyeket egzecíroztató kecskedémonokról akar grindcore-őrületeket hallgatni. Persze aztán lehet, hogy én látom túlságosan lekerekítve a világot, ki tudja?
Koncerten, élőben persze ez eszementen jól tud esni, az kétségtelen. A The Nonconformists pedig akkora hardcore/thrash durvulat (azok a csordavokálok!), hogy legszívesebben azonnal szétrúgnám a kortárs popszíntér reprezentánsainak hátsóját, amúgy finom utalásféleképpen. De ezenkívül még a már említett Unholy Necromancy, illetve a vicces kezdés után remekül megdörrenő Goat Of Mendes a kiemelkedő itt, a többi egybemosódó zenei agresszió.
Szóval értékelem a finnek energikusságát és kompromisszummentességét (habár egy másodpercre sem tudom komolyan venni őket és külön vicces, amikor különböző interjúkban arról beszéltek, hogy ők sosem akartak viccesek lenni, mindent mindig halálosan komolyan gondolnak), de valahogy egysíkúnak érzem már őket. Az "Eight Headed Serpent" korrekt extrém durvulat, de egy grammal és hanggal sem több annál.
6/10
