A Carcasshoz való viszonyulásom az idő előrehaladtával szinte folyamatosan változott: tinédzserként még nagykanállal faltam az első lemezükön ("Reek Of Putrefaction") hallható goregrind/grindcore képződményt (melyet ma már képtelen vagyok végigszenvedni), aztán ahogy szép lassan, lemezről-lemezre elkezdtek egyre zeneibbé, sokrétűbbé válni, úgy kezdtem én is eltávolodni a korábbi dolgaiktól.
A második albumuk ("Symphonies Of Sickness") óriási fejlődés lett a debütalbumhoz képest: mind hangzás, mind pedig dalírás tekintetében jócskán felülmúlja azt. A dinamikusan fejlődő csapat később aztán még feljebb tornázta magát a harmadik korong, a "Necroticism: Descanting The Insalubrious" idejére.
A banda eltávolodott a grindcore-tól és átevezett a death metal felségvizeire. Ekkorra a Carcass már elég nagy névnek számított a szakmában, ám az igényesebb, zeneibb megoldások miatt az ősrajongók szép csendben eltávolodtak a csapattól. A fejlődés és a letisztultság azonban ezt követően kezdett el tetőzni náluk igazán.
Az 1993-ban megjelent "Heartwork" című album már csak nyomokban tartalmazta a régi Carcass-stílusjegyeket: a banda legjobb lemeze született meg ekkor, egy kőkemény hangszerelésű, iszonyatosan gyaluló, világbajnok riffekkel és gitárszólókkal teli dalcsokor. A Carcass a pályafutása csúcsára érkezett: rengeteg olyan embert is megérintettek ezzel a lemezzel, akik nem a death metal rajongók táborából kerültek ki.
A következő korong idejére azonban a fejlődés már nem éppen a helyes irányba sodorta a zenekart. A "Swansong" még letisztultabb lett, azonban ezt a rajongók már túlzónak érezték és jogosan. A lemez címe a Carcass végére is utalt egyben, majd a banda nem pont ugyanazzal a felállással bár, de folytatta tovább a zenélést Blackstar név alatt.
A Blackstar egyetlen lemezt jelentetett meg, mely még a "Hattyúdalnál" is lazább, rockosabb lett. A dobos, Ken Owen súlyos kimenetelű agyvérzése tett végül pontot a tiszavirág életű formáció végére. Az album egyébként nem ért el számottevő sikert, szóval a folytatásnak amúgy sem lett volna túl sok értelme.
2007-ben újraaktivizálta magát a csapat (mármint a Carcass), de csak 2013-ban jelent meg a visszatérő nagylemez, a "Surgical Steel". Az albumon szereplő dalok atmoszférája, szerkezeti felépítése egyértelműen a "Heartwork" világára utal vissza. Ha összességében az anyag minősége nem is ér fel annak zsenialitásához, azért a rajongók többsége elégedetten dőlt hátra a "Surgical" hallatán.
Egy újabb hosszú szünetet követően dobtak piacra a tavalyi év végén egy négyszámos EP-t "Despicable" címmel, szeptember 17-én pedig érkezik a hetedik Carcass-nagylemez, a "Torn Arteries" a Nuclear Blast kiadó égisze alatt. A két alapember (Jeff Walker és Bill Steer) mellett Daniel Wilding dobos és Tom Draper gitáros alkotják ma a zenekar tagságát.
Óriási vehemenciával nyitja a korongot a címadó tétel: jó kis szerzemény, de az igazi meglepetések még csak ezután következnek. A Dance Of Ixtab (Psychopomp & Circumstance March No. 1 In B) horzsoló riffelése akkorát odavág, hogy erre még Ferenc pápa is előkapná a léggitárt. Kiválóan megkomponált dal, a '93-as lemezen is simán elfért volna.
Az Eleanor Rigor Mortis című darab sem kutyafüle, akkorát gitároznak benne Billék, hogy az eszméletlen. Azok a riffek, a szólók, apám! Basszus, ezt most újra el kell, hogy indítsam! Fúú, végem van… Az Under The Scapel Blade ennél egy kissé azért lejjebb ereszkedik, de simán hallgatható. A The Devil Rides Out pedig ismét vérszomjas metalvadállattá változtatja az embert.
Ahogy a Carcass muzsikája évről évre egyre letisztultabbá vált, úgy lettek a lemezborítók is egyre szelídebbek. A mostani első ránézésre eléggé gusztustalannak tűnt számomra, de amikor jobban szemügyre vettem, inkább megkívántam azokat a fincsi zöldségeket, főleg a chili paprikát. Ez annyira vegan: jól mutatna az Acéloson egy ilyen Carcass-póló, na.
Ja, vannak még itt kérem szépen pofás kis darabok, a hangzás pedig olyan súlyos, hogy legyalulja az ember agyát! Aki a "Heartworkkal" szerette meg a bandát, az most jól megkapja a magáét!
9,5/10
