A közelmúltban jelent meg Juhász Marci (ex-Nomad) első szólólemeze a GrundRecords gondozásában. Régóta érlelődött már benne ez az akusztikus hangszerelésű album, mely a "Sorsszimfóniák" címet kapta.

Marci a szemünk előtt cseperedett fiúból férfivá, de nekünk ugyanaz a falusi kölyök marad Mordor (B.-A.-Z. megye) egyik kis településéről, Múcsonyból. A mindig jó kedélyű fiú a fesztiválok, a baráti összeröffenések központja, kubus flakonnal a kezében (melyben jófajta „gyümölcslé” lapul,) az idő előrehaladtával egyre vidámabban ontja magából a szót. Mindenkivel bratyizik és mindenkihez van egy kedves szava.

Az egész lénye mentes mindenféle gonosz megnyilvánulástól, és a szó nemes értelmében megmaradt egy egyszerű, vidám fickónak. Soha nem láttam még szomorúnak vagy dühösnek, csak mindig egy csínytevő, bohóckodó fiúnak. Én így ismerem Juhász Marcit, aki jó néhány évvel ezelőtt a Csillag születik színpadán énekelte be magát a Ha kihajtom a libámat című dallal a köztudatba és a közönség szívébe. Néhányan Cseh Tamás utódjaként emlegetik őt, s még az is lehet, hogy elindult ezen az ösvényen és talán majd némiképp sikerül betölteni az űrt, melyet az Indián hagyott maga után.

Miután a Nomadtól útja különvált, volt ideje a saját, önálló lemezével is foglalkozni. A jó néhány dalból kilenc tétel került végül az albumra. Szövegíró társai Bodzás Attila (Bodza), Perecsényi Tibor és Tóth Zoltán (a felvidéki Kerecsen Motoros Egyesület költő elnöke). Véleményem szerint az album picit eklektikusra sikeredett, de a fő motívum, mely összetartja a hanganyagot, végigkíséri az egész lemezt. Egy harminc éves fiatalembertől némiképp idegen az a fajta nosztalgikus, múltidéző, szomorkás hangulat, mely az alapját képezi az albumnak. Ugye, már itt ellentmondásba ütközöm saját magammal, miszerint Marci mindig a vidám arcát mutatja, de a lemez mégis keserédes hangvételű.

Nincs ebben semmi ellentmondás, ha jobban belegondolunk. A nagyvárosba költözött szegénylegény vagy ha jobban tetszik, legkisebb királyfi honvággyal küzd, és úrrá lesz rajta az elvesztett vagy ritkán látott szeretteinek emléke. Marci kifejezetten kérte, hogy őszintén mondjak véleményt a lemezről, bár tudja, hogy itt nem lesz szó akkordokról, hangnemekről, hangszerelési csalafintaságokról, csak azokról az érzelmekről, melyeket belőlem váltanak ki a dalok sok-sok meghallgatás közben.

A Süllyedő hajó emlékeim szerint az elsőként megjelent dal. Annyira nem veri ki nálam a biztosítékot, de kezdésnek tökéletes. Előrevetíti az album hangulatát. Aztán A dal, ami kicsit más már sokkal jobban betalál nálam. Jön a borzongás és némi lúdbőr is. Mindenképpen rádióbarát dalnak gondolom és látom, ahogy koncerteken öngyújtóval (telefonnal) világítva, ritmusra mozdulnak a karok. A harmadik dal a lemezen, a Bennem élsz egy igazán fájdalmas tétel, mely könnyeket csal azok arcára, akik elveszítették közeli hozzátartozóikat. A Borsó meg a héja dallal vidámabb vizekre evezünk, bár az apropója ennek is szomorú. Ez az a szám, mely az előző és az ezt követő mellett a személyes kedvencem. Bármennyiszer is hallgatom meg, a libabőr elmaradhatatlan.

Látom, ahogy a Marci gyereket a nagyapja a múcsonyi utcákon kézen fogva próbálja megzabolázni. De saját emlékeket is ébreszt a nóta és ez annyira jó. Imádom az életképeit és a a tájjellegű, lassacskán elfeledett szavakat, mint a flótás vagy kalamajka. De ebben a dalban Marci megemlékezik kedvencéről, Bud Spencerről is, a Különben dühbe jövünk ikonikus „lalalala” betétdala csöppnyi részletének becsempészésével. Az én Múcsonyom szintén egy visszatekintés. Tudom, vannak, akik azt gondolják, hogy Juhász Marci műmájer lokál patrióta. Ez egyértelműen badarság, aminek ékes bizonyítéka ez a dal is. Tábortűznél énekelhető, dülöngélős nóta, tele emlékkel, az ételkatonákról, a kiskanál rakétáról és azokról a személyekről, akikhez a gyerekkora, a mi gyerekkorunk köthető.

Ez után a dal után fordul a lemez hangvétele. A nosztalgikus, emlékezős, keserédes, szomorkás hangulat marad, de az Ilyennek képzelem, mint egy francia sanzon: természetesen harmonikával megspékelve. Témája is szerelmes, mint ahogy az Édes menedéké is, mely hajaz a Magna Cum Laude Vidéki sanzonjára. Nekem nem igazán jön be, de véleményem szerint ez is az egyik slágergyanús szám lehet.

A Béke nevében tétel - be kell vallanom - nem marad a lejátszási listámon. Szövege szerintem szájbarágós, megkockáztatom, hogy közhelyes. Bár én is táncdalfesztiválokon nőttem fel, és biztosan másoknak bejön ez a Poór Péter-stílus, én nem rajongok érte. A zárótétel több szempontból is kilóg a sorból. Az akusztikus lemezen ez az egyetlen torzított gitártémát tartalmazó dal. Akárhányszor hallgattam, mindig a Junkies A drog az rossz című szörnyűsége jutott az eszembe. Sajnálom, ez van. Ez a ne csald meg a szerelmedet, mert az ostoba dolog és gondolj a következményekre, meg különben is „összetört a lelketek”...

Miután számtalanszor végighallgattam a lemezt, azt gondolom, hogy engem Marci az első öt számmal megvett. Ahogy régen utáltam az akusztikus gitár húrjain surranó ujjak hangját, most még ez is édes-bús emlékeket ébresztett bennem. Azt hiszem, nem is volt más célja ennek az albumnak, mint ahogy Marci meg is fogalmazta: „Ez a vallomás azért szakadt ki belőlem, mert éreztem, valami hiányzik. Annyira hiányzik, hogy néha-néha belehalok. Sokan eljöttünk már a családi fészekből, de ha kicsit is visszarepíthetlek oda, ahol felnőttél, akkor már megérte, hogy hangokká lettek ezen gondolatok.”

P.S.: Mint ahogy megannyiszor lezajlott már köztünk, mikor kritikát fogalmaztam meg Marci felé, szerintem most is ugyanaz történik. Mosolyogva végighallgatja/elolvassa, majd megrántja a vállát és így szól: Ez is én vagyok.

7/10

Fotó: Mark A. Rosta Photography