Sokáig a dallamos death metal volt a metalzene kitörési útja a '90-es évek első harmadában felrobbant grunge-bomba után: az ultracikivé vált glam és heavy metal csúfos bukását követően már nem lehetett a '80-as évek eszközeit használni, így a melodeath már kellően brutális volt ahhoz, hogy az újgenerációs rockrajongókat megszólítsa, de elég dallamosnak is hatott, hogy együtt énekelhető slágerek szülessenek.
Aztán érdekes módon csak underground sikerek következtek és a fősodorba végül a dallamos death metalból kinőtt metalcore küzdötte fel magát. Furcsa helyzet állt elő: a régi göteborgi iskola és utódai már a metalcore dolgait kezdték beemelni zenéjükbe, hogy követhessék a korszellemet. Az In Flames ennek a legegyértelműbb példája: a hajdani stílusalapító alapbrigád a kétezres évek végére kínosan kezdett hasonlítani a nála egy jó tízessel fiatalabb átlagéletkorú, feltörekvő (főleg) amerikai zenekarokra.
Mára a melo-death is pontosan ugyanolyan része a nagy metalkirakósnak, mint a thrash, a death, a black, a power és társai: ezeknek a stílusoknak a fejlődése és tündöklése már a múlté (talán a feketefémet kivéve), gyakorlatilag változatlan formában, hagyományőrző szakkörként működnek, van nemzedéki utánpótlás a különböző retrotrendek formájában, de a passzátszelet már nem ők fújják.
A 2005-ben megalakult finn Bloodred Hourglass negyedik soralbuma "Your Highness" címmel az Out Of Line Music gondozásában érkezik október 22-én és az egész lemez olyan, mintha egy alternatív univerzumban járnánk, ahol a melo-death nem esett volna ki a pikszisből, nem vált volna önmaga zárványává és organikusan fejlődött volna tovább.
A skandináv csapat zenéjének alapja a leginkább a már említett svéd In Flames, mégpedig annak is a '90-es évek második felében beinduló első szakasza, melyben pörgős, gyors, alapvetően ikergitáros, melodikus heavy metal riffekre épültek a dalok, a rendszeresen megérkező atmoszferikus, nyugodtabb részek pedig kellemesen oldották a tempót. Ami viszont érdekessé teszi az együttes megközelítését, az az, hogy a refrének dallamvezetése, illetve a be-bekúszó ambientes elektronika már egyértelműen a modern metalcore eszköztárából származik.
Mindezt tökéletesen mutatja meg már egyből a nyitótétel, a Leaves: nekem azonnal bejött, rögtön hatott ez a nóta, mert a finnek átkozottul érzik a stílust és annyira fülbemászó, ráadásul kifejezetten energikus, életrevaló az egész produkció, hogy tulajdonképpen mindegyik szám metalslágerré válhatna. Az ezt követő Drag Me The Rain már szigorúbb, de itt is annyira telitalálat a gitár főtémája, hogy öröm hallgatni.
Nem akarom mindenáron erőltetni az In Flames-párhuzamot, de szerves fejlődés esetén a svédek ma ilyesfajta zenét játszanának abban a fentebb leírt párhuzamos univerzumban. A kiadós promószövegben thrash metal vonalról is írnak a finnek kapcsán, de jelentem, ennek nyomát sem tapasztaltam: ez míves, klasszicista ízű dallamos death metal, pontosan annyi mai ízzel és megközelítéssel, hogy tökéletesen frissnek hasson.
Egy ballada is helyet kapott a korongon a Tell Me About Yesterday Tomorrow képében: ennek himnikus, epikus refrénjére még az is teli torokból fog együtt énekelni a bandával a koncerteken, aki egyébként nem bírja a hasonló jellegű dalokat. Egészen döbbenetes, hogy eddig sosem hallottam a Bloodred Hourglass lemezeiről: amelyik csapatnak ilyen magabiztos dallamérzéke van, annak bizony már főbandaként kellene teltházas európai klubturnékat levezényelnie.
A finnek személyes pechje, hogy bármilyen kiváló is a produkciójuk, a melo-death színtér már jó ideje nem igazán termel ki a metal viszonyai között sztárokat, azaz népszerűsége jócskán megcsappant. Éppen ezért mindenképpen érdemes lenne a most hangsúlyosabb metalcore irányt még inkább előtérbe helyezniük a következő lemezükön, mondjuk a Gone For Now nyomvonalán: nem kell átmenni pop metalba (attól a Jóisten mentsen meg minket!), de mivel az atmoszferikusabb részek is éppolyan kiválóak dalaikban, mint a klasszikus, zúzós dallamos death metal riffek, erre is ráfeküdhetnének.
Mindettől függetlenül ez egy bika anyag, a stílus rajongói egész egyszerűen nem is kívánhatnának jobb cuccot maguknak. Nem vidám korong, de totálisan megragadja a hallgatót, mert sodró lendületű, remek szólókkal és óriási dallamokkal telepakolva: a finnektől mondjuk botorság is lenne mást várni. Ez bizony számomra eddig az év melo-death anyaga: a tizenegy tételes, bő ötvenperces album akkora energiabomba, hogy kávét már ne igyunk mellé.
9,5/10
