Horváth Martina az elmúlt években szép lassan, szinte észrevétlenül a magyar metal underground jolly jokere lett: a Niburta és a Ghymes, illetve saját projektjei (Zombori, Mansur, Nulah) mellett leginkább a Thy Catafalque énekesnőjeként ismerhetjük. Az előbb említett formációkban a közös pont a zenei kísérletezés, a rockzenéhez való formabontó hozzáállás és a kikezdhetetlen minőség.
Az énekesnő legújabb projektje a The Answer Lies In The Black Void, melyben Jason Köhnen holland zenésszel játszik együtt, aki a Mansur formációbeli társa is egyben. A csapat zenei felségterülete pedig a doom, mégpedig annak is a szinte funeral-jellegű, vontatott, éjsötét, málházós, gyakran gótikus vonala. Egy rövid átkötéssel együtt a "Forlorn" címre keresztelt korong kilenc tételt tartalmaz bő negyven percben, azaz a klasszikus vinyl-érában megszokott játékidővel rendelkezik az anyag, ami számomra mindig is a tökéletes hosszt jelentette.
A lemez szeptember 24-én jelent meg a Burning World Records gondozásában és több vendégzenész is közreműködik az anyagon: Kátai Tamás, a Thy Catafalque főnöke szintetizátoron, Drótos Gábor (Gutted) akusztikus gitáron és csellón, Colin Webster szaxofonon és végül Olly Smit slide-gitáron vállalt szerepet több dalban is.
Igazából azonban egyáltalán nem az ő részvételükön van a hangsúly, mert a "Forlorn" - ahhoz képest, hogy mennyi zenei hatást ölel fel az album - rendkívül egységes atmoszférával rendelkezik. Az egész anyag legbefogadhatóbb tétele a nyitó Mina: a gyönyörű, többszólamú refrén számomra a Draconiant idézte meg, az ezt követő Barren furcsa, szinte kísérteties hangulata pedig egészen lúdbőröztető, melyben néha a My Dying Bride melódiái köszönnek vissza.
Természetesen Horváth Martina népzenei gyökerei és kapcsolódása ezen a lemezen is tetten érhető: a Rubicon című tételben, mely a holland The Gathering post-rockos, atmoszferikus vonalába kóstol bele, a Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem című magyar népdalt csempészték a középrész bedurvuló, kaotikussá váló zúzásába, míg a White Dove című egyperces átkötésben a Fehér galamb szállt a házra első strófája kerül egészen félelmetes módon megidézésre: mintha egy régi kazettát húzna, tekerne be egy leharcolt régi magnó.
Az Okkultas közel-keleti dallamokat hoz, miközben Horváth Martina a Pink Floyd The Great Gig In The Sky dalának mintájára szöveg nélkül, improvizációszerűen énekel: az eredmény megint elképesztő. Egyébként az egész "Forlorn" album valami nem e világi, dimenziók között elterülő hangulattal bír: még a legegyenesebb vonalú dallamok is, mint például a Moult című nótáé, olyan hangszerelést kapnak, melytől egészen katartikussá tud válni a meghallgatásuk.
Ha nem lenne már végtelenül elcsépelt az avantgárd jelző, akkor legszívesebben így jellemezném az anyagot: a doom tempójában, atmoszférájában és természetesen a gitáralapú megszólalásban jelentkezik legegyértelműbben, de tényleg rengeteg hatás és megoldás teszi tiszteletét.
Külön érdemes kiemelni Horváth Martina hangját: talán ő a népzenéből hozta át azt a ma már sajnos különlegességnek mondható jellegzetességet, hogy mindenféle betanult, mesterkélt manír és vokális póz nélkül énekel, egész egyszerűen hagyja, hogy a dallam vigye a hátán a szerzeményeket és csak akkor engedi szabadjára a lovakat, amikor azt az adott tétel megköveteli.
Mivel a doom mindig is nagyon közel állt hozzám, ezért nálam elsőre beütött a "Forlorn": azonban a lemez korántsem könnyű hallgatnivaló, de mivel mára a kortárs metal szinte teljes egészében az extremitás és egyre jobban a zenei kísérletezés felé fordult és oda helyeződött át a súlypontja, a rajongók ezzel minden bizonnyal tisztában is vannak és eszerint közelítenek majd az anyaghoz.
Súlyos, művészi megközelítésű doom: ha akarnék, se tudnék itt semmibe belekötni (remekül is szól egyébként a korong), meg hát minek is tenném. Tökéletes sötétség, egységes, csiszolt koncepció, fájdalmasan letaglózó atmoszféra: szóval hibátlan szórakozás ez mindenkinek.
10/10
