Számomra a doom metal a fakó, borongós ősz legtökéletesebb kísérőzenéje. A stílusirányzat egyik veterán zászlóshajója, a svéd Count Raven 1993-ban megjelent "High On Infinity" című lemezén helyet foglaló dal, az In Honour videoklipje rengeteget forgott nálam még tinédzserkorban, melyet stílusosan leginkább ősszel néztem/hallgattam. Ezek az emlékek mélyen beleívódnak az emberbe, és mivel kellemesek, szépek, ezért egyfajta etalonként szolgálnak.
A Dan Fondelius vezette doom metal császárok egyik legfőbb inspirációjaként szolgáló zenekar, a Black Sabbath (Ozzy-éra) lehet a legkézenfekvőbb összehasonlítási alap a CR kapcsán a hangszerelést és a zenekarvezető szerepét illetően. Magyarul: a klasszikus doom alapokra ráénekelt cérnavékony vokáltémák szinte teljes mértékben Ozzyt idézik, a markáns, sokszínű gitárriffek alkalmazása terén pedig egyértelműen Tony Iommi kreativitása és stílusa rajzolódik ki. Ráadásul kijelenthetjük, hogy Dan egyenlő a Count Ravennel: a banda 1989-es megalakulása óta ő a főnök és ma már az egyedüli tag az alapítók közül.
A zenekar négy nagylemezt jelentetett meg 1998-ig, majd öt év szünetet követően jöttek ismét össze, de egészen 2009-ig kellett várni egy újabb albumra ("Mammons War"). 2021. október 29-én pedig érkezik a hatodik Count Raven-korong, a "The Sixth Storm" az I Hate Records gondozásában.
Aki ismeri a Count Raven munkásságát, a lemezeik nagyjából egyenletesen magas nívójából kikövetkeztetheti, hogy mi várható az új albumtól. És igen: Dan ezúttal is rendesen odatette magát, de megkockáztatom, hogy egyenesen a legjobb CR-nagylemez született meg a "The Sixth Storm" képében. Dan társai jelenleg Samuel Cornelsen basszusgitáros és Jens Bock dobos.
Fontos megjegyeznem, hogy bár a Black Sabbath lett megemlítve párhuzamként velük kapcsolatban, Danék nem újrahasznosított BS-témákkal ékeskednek, az ozzys orgánum pedig csupán egyfajta adottság. Tetszik, hogy nem másolják az ősöket, hanem próbálnak minél több egyéni ízt csempészni az amúgy eléggé szűk mozgástérre korlátozódott stílusirányzatba.
Egyébként Tony Iommiék hatása most érződik a legjobban, és a "The Sixth Storm" talán az eddigi legváltozatosabb lemezük. Már a nyitó Blood Pope középtempós zakatolása is annyira bődületesen jó, hogy kiüt az emberen a lúdbőrözés. Hihetetlen, de Ozzy és Dan hangja az idő múlásával szinte ugyanúgy változik: Dan regisztere szinte pontosan megegyezik a "13" lemezen hallható Ozzyéval.
A The Curse gitárrifjét akár Iommi mester is írhatta volna: mind stílusában, mind pedig ötletesség vagy éppen súlyosság tekintetében felveszi a versenyt a Sabs főnökének csuklómozdulataival. A The Nephilims olyan érzetet kelt, mintha a tenger hullámain lovagolnánk, de a tíz és fél perces dal ennél jóval sokszínűbb: nagyjából középtájt téma-, illetve tempóváltás érkezik egy gigasúlyos doom riff képében, mely lassan, málházósan, akár egy mázsás szikla gördül egészen a dal végéig.
A Heaven's Door gerincét egy gyászos, éjfekete orgonajáték képezi, mely inkább csak amolyan átvezetőként szolgál a lemez többi dalához képest (egyébként ez a legrövidebb darab a maga négy és fél percével). A The Ending következik és itt már ismét hasítanak a tonnás riffek; a szintiszőnyeg pedig enyhén misztikussá varázsolja a dalt. Kiemelném még a zárótételt (Goodbye), melyet zongora és szimfonikus hangszerek kíséretében ad elő Dan.
Hosszú, súlyos, de cseppet sem unalmas vagy éppen vontatott az új Count Raven-album. Véleményem szerint az eddigi legkomolyabb alkotásuk, nem is tudnék tíz pontnál kevesebbet adni rá.
10/10
