A Georgia állambeli Mastodon - talán nem túlzás kijelenteni - a XXI. század Pink Floydjává vált: 2009-es negyedik, "Crack The Skye" című albumukkal indultak el a progresszivitás ösvényén és azóta olyan utat jártak be, mely keveseknek adatott meg az ezredforduló utáni metalszíntéren. Tették mindezt pedig egy olyan extrém stílusból indulva, mint a sludge.
A brit óriásokkal való összehasonlítást tovább erősítheti, hogy a déli bandánál is három énekest találunk, csakúgy, mint a Pink Floyd hetvenes évek közepéig tartó diszkográfiájában. Az október 29-én a Reprise Records gondozásában megjelent nyolcadik korongjuk, a dupla albummá hízott "Hushed And Grim" pedig még elődjéhez, a 2017-es "Emperor Of Sand" anyagához képest is jelentős változást hozott (a banda korábbi lemezeiről ITT és ITT írtunk kritikát).
Az évek múlásával a Mastodonról lehámozott hagymahéjakként hullottak le a különböző extrém metal jellemzők és stílusok és mára leginkább egyfajta modern progresszív rockként írható le a zenéjük. Ez a fejlődés számomra természetesnek és rendkívül pozitívnak tűnik fel: a csapatot alkotó tagok óriási zenészek, kivételes dalszerzők és az idő előrehaladtával érezhető volt már, hogy egyre szűkösebbnek érzik a műfaji kategóriákba szuszakolt metal eszközrendszerét.
Egyrészt nem lehet már az ötven felé közeledve ugyanolyan hitelességgel és elánnal tolni a zúzósabbnál zúzósabb témákat és dalokat, másrészt a zenei finomságokhoz, érzésekhez a sludge vagy éppen a thrash egy idő után kényelmetlenül korlátozóvá válik. Az amerikaiakban pedig mindig is érezhető volt a konceptalbumokban, a komplex nótaszerkezetekben, a gitárszólóban, mint önálló kompozíciós eszközben való gondolkodás és ehhez a mai, szinte időtlennek ható progresszív rock megszólalás már sokkal megfelelőbb, ahogy ezt a "Hushed And Grim" is tökéletesen bizonyítja.
Az új album a zenekar régi barátja és menedzsere, a 2018 szeptemberében elhunyt Nick John felé tett tiszteletadás, de átfogó témái között megtaláljuk a gyász, a bűntudat, illetve a halált körülölelő hiedelmeket is. Az egyik ilyen mítosz szerint a halott lelke egy fába költözik és úgy tapasztalja meg az évszakok múlását, ahogy maga a fa, így köszönve el a természettől és az élővilágtól.
A fentieknek megfelelően a "Hushed And Grim" filozofikusabb, sötétebb, elvontabb hangulatú és sokkal kifinomultabb, mint akárcsak az elődje. Itt nemigen találunk egyenes vonalú zúzást vagy tisztán (extrém) metalos megközelítésű dalokat, talán a More Than I Could Chew című tételt lehet ilyenképpen megemlíteni. A tizenöt dal közül mindegyikben bőven találunk tempó-, stílusbeli és hangulati váltásokat, ahogy azt már megszokhattuk az amerikaiaktól.
A csapat dalszerzői színvonalát tökéletesen jellemzi a csodálatos The Beast, melyben a blues, a soul, az R'n'B elemei alkotnak varázslatos elegyet a középrészen megérkező klasszikus szólóval. Apropó, gitárszólók: mára talán már a Mastodon maradt az egyetlen csapat szinte az egész nemzetközi rockszíntéren, mely ilyen fantasztikusan egyedi, önálló szerzeményként értékelhető szólókkal áll elő. A Brett Hinds - Bill Kelliher duó olyan elképesztő minőségű munkát tett ebbe a lemezbe, hogy konkrét fizikai élvezetet okoz ezek meghallgatása. Erre tökéletes példa a Skeleton Of Splendor, melyben a középrészen érkező, egyértelműen Pink Floydot idéző billentyűtéma után berobban a szóló a fájdalmasan felsíró gitárral.
Érzésem szerint ezek a visszafogottabb, a '70-es évek klasszikus rockzenéjében gyökerező számok mára már jobban is állnak a Mastodonnak, mint a súlyosabb darálások. Vegytiszta progresszív rock/metal ez: még a rövidebb, kompaktabb Teardrinker is komplett utazás a maga mindössze öt és fél percével: érdekes módon az előzetes dalként kihozott rövid, tempós, szigorúbb Pushing The Tides című számot pont gyengébbnek gondolom, mint bármelyik másik társát és valahogy ki is lóg kicsit a lemezről.
Ám a korong vége rejti az igazi finomságokat, bár ember legyen a talpán, aki végigküzdi magát a közel másfél órás játékidőt kitevő tizenöt számon: ez talán az egyetlen negatívum, melyet fel tudnék hozni a "Hushed And Grim" koronggal szemben, mármint ha nettó idióta lennék. De az egyik kedvenc bandám esetében, melynek zenéje legalább egy, de inkább két szinttel felette áll a mai metalszíntér 95%-ának produkciójától, furcsa is lenne emiatt panaszkodni.
A Mastodon kapcsán óhatatlanul az eszembe jutott a szintén amerikai The Sword, mely a vegytiszta stoner doom szállásterületéről érkezett meg a klasszikus hard rockhoz, folyamatosan finomítva, bővítve stílusát. Ebben a tekintetben persze mindig fennáll a veszélye annak, hogy a törzs- vagy még inkább ősrajongók dühösen hagyják ott a bandát, ám szerintem ez magukat a zenekarokat a legkevésbé sem érdekli. A lényeg az organikus, logikus fejlődésen van és a Mastodon lemezről lemezre haladva valósította ezt meg, nem valami hirtelen (és általában ócska kereskedelmi vagy trendszempontok miatti) felindulásból.
Az albumot záró dalszörny-hármas, a Gobblers Of Dregs - Eyes Of Serpents - Gigantium triumvirátus egész egyszerűen brutális: komplett érzelmi ívet járnak be a dalok, de olyat, amilyet máshol nem igazán tapasztalhatunk meg ma már a rockszíntéren. Mintha a technikai virtuozitás, az öncélú zenei extremitás és súlyosság vagy éppen a zenei stílussablonokhoz való ragaszkodás minden emberit, átélhetőt kiölne lassan a kortárs metalzenekarok dalaiból: éppen ezért jó hallgatni a Mastodont, mert vissza tudja adni a rockzenébe évtizedekkel ezelőtt belepakolt hitünket. Üljünk le szépen a "Hushed And Grim" mellé és szánjuk rá az időt a meghallgatására. Megéri.
10/10
