Kevés olyan adaptív műfaj van a metalban, mint a doom. Ugyan mára kis túlzással bevett szokás lett a stílusok egymással történő, minél extrémebb vegyítése, de kevés olyan alcsoport van, melyet ennyire univerzálisan használnának, ahol csak lehet. A death metal is hasonló helyzetben van, viszont ott sokszor nem ennyire egyértelmű a felhasználási szándék.
Gondoljunk bele, a doom metal, illetve elemeinek a felhasználása nagyszerű megoldás arra, amikor a zenédet kimondottan nyomasztó, komor színben akarod feltüntetni. Még olyan, alapból is a vidámságban amúgy is túlcsorduló stílusok még boldogabbá tételére is alkalmas, mint a black vagy a death metal. Előbbire jó példa a komplett depresszív/szuicid black szcéna (bocsánat a műfaj mind a 666 rajongójától, de a szememben ez mindig is egy doom metallal masszívan feldúsított, időnként atmoszferikus black metal volt, és már az is marad), utóbbira pedig az olyan úttörő csapatok, mint a Paradise Lost, a My Dying Bride vagy a korai Anathema, de ide sorolható még a kezdeti Katatonia is.
Gyakori keveréknek mondható még a doom-sludge, illetve doom-stoner párosítás. Talán ez a leggyakoribb. Nem egy kultikus zenekar mászott elő ebből a kombinációból. Elég csak az olyan csapatokra gondolni, mint a brit Electric Wizard, az amerikai Crowbar vagy a szintén amerikai Acid Bath. De ha nagyon bátrak vagyunk, akkor a Black Sabbath is felrakható a listára.
Jelen cikkünk alanya, az amerikai, jó hosszú névvel megáldott When The Deadbolt Breaks is ennek a vonalnak a követésével próbálkozik, idestova tizenhat éve. Ez idő alatt öt nagylemezt, egy megosztott kiadványt és egy EP-t hoztak tető alá. Október 31-én meg is jelent legújabb agymenésük, az "As Hope Valley Burns: Eulogy".
Komoly gondban vagyok ezzel a lemezzel, mert elég nehéz úgy írni érdemben egy öt dalt tartalmazó albumról, hogy nagyjából azért lefedjek mindent, amit kell, de ne legyek önismétlő. Eleve a gond ott kezdődik, hogy öt nótából sikerült kihozni negyven percet. Tudom, hogy a műfajon belül gyakoriak a 10+ perces opuszok, de azok gyakran magukkal hoznak egy durván több mint hatvanpercnyi albumot. Van amikor ennél jóval többet is.
Jelen esetben két ilyen dalunk van. Az egyik a nyitó I Live In The Dirt. Kellemes, maximálisan doom felvezetés, ráadásul belengi egy nagyon masszív Alice In Chains-hatás, ami kimondottan dob az összképen. Mondjuk a maga több mint tizenkét percével talán egy kicsit többre sikerült, mint kellett volna, de onnantól, hogy megszoktam a dal szerkezetét, már nem volt annyira tömény.
A másik ilyen monumentálisabb tétel az album vége felé feltűnő Forever In The Fire. Ez egy sokkal éteribb, atmoszferikusabb megközelítésű dal. Masszívan belengi egy funeral doom érzésvilág, viszont az összkép jóval tisztább, kevésbé goromba. Lényegében a lemez legjobb szerzeménye, a legerősebb énektémákkal.
És ezzel kifogytam a pozitív megközelítésből, és ezzel együtt tenném fel az egymilliós kérdés: hogy sikerült egy öt, azaz öt nótából összerakott lemeznél elérni, hogy az ötből kettő dal tényleg megüt egy maximálisan kielégítő szintet, a másik kettő (Cleanse The Death, Gods Eyes) viszont két totálisan felejthető death-doom sikálás képében tetszeleg. Megvan a maguk húzása ezeknek a daloknak is, feltéve, ha a kedves hallgató hajlandó sokadszor is nekiborulni a lemeznek, ami az első, valamelyest jellegtelen találkozás után nem száz százalék, hogy be fog következni.
Ja igen, mielőtt elfelejtem. Az albumot egy The Doors-feldolgozás zárja, a Not To Touch The Earth. Nem mondom, hogy Jim Morrison forog a sírjában, annyira azért nem rossz a végeredmény, de ha nem ismerném a dalnak a szövegét, akkor eszembe nem jutna, hogy egyébként The Doors-dalt hallgatok.
Szívesen kitérnék arra, hogy milyen a zenészi oldal, de megint csak azt tudom mondani amit eddig. Abban a két bizonyos dalban szuper. Ízléses, fogós témák váltják egymást, ténylegesen hangulatot teremtenek. Pont úgy ahogy egy ilyen albumtól elvárja az ember. Főleg a tiszta gitáros részletek ütősek, utazásnál kifejezetten jó hallgatni őket. Ellenben, ha a lemez másik felét nézem, akkor mintha nem is ugyanaz a csapat lenne. Sem fantázia, sem berántó részek, csak egy véget nem érő darálás.
Nem tudom, ki emlékszik a Paradise Lost 2015-ös albumára, az egyébként zseniális "The Plague Within"-re. Azon szerepelt egy Flesh From Bone című dal. Ott és akkor ez a death metalos, kicsit black metal hangulatú őrlés nagyon jót tett a lemeznek. Addig is változatos volt, de ez a kicsit több mint négy perc adott az anyag végének egy masszív löketet. Na, most akkor képzeljük el, hogy mondjuk az album fele csak ilyen dalokból állt volna. Nem kicsit lett volna unalmas szerintem. Itt pont ez a helyzet. Egy ilyen dal, mint a Gods Eyes, bőven elég lett volna.
Nem mondom, hogy az "As Hope Valley Burns: Eulogy" egy minden elemében rossz lemez lett, mert megvannak a maga pillanatai, amikor ragyoghat. Ez a lemez az iskolapéldája a középszerűségnek. A műfaj szerelmesei ettől függetlenül imádni fogják, de aki csak őrlángon közelít a doom metalhoz, vagy kifejezetten távolságtartó a stílussal szemben, az ne ezt a lemezt válassza a lelki megtisztulásához. Szerettem volna többet és jobbat mondani erről a korongról, de ebben a negyven percben ennyi van és semmi több. Kár érte.
5/10
