Nagyon bírom és széles vigyorral az arcomon élvezem, amikor egy ősöreg stílus veteránja amúgy félvállról, szinte félgőzzel csapja szét a színtér fantáziátlan kópiabandáit. A thrash metal újvonalas progresszív csapatai jelentik a szcéna utánpótlását és továbbfejlődési útját, ez kétségtelen (Vektor, helló!), de azért a thrash az aranyéra legszebb pillanataiban mindig is az agresszióról szólt, nem pedig az intellektuális önmegvalósításról. És hiába erőlködnek a nyeretlen csikók a szakmányban történő (eufemisztikusan szólva) átdolgozásokkal, azért a nagy öregek tudják ezt a muzsikát még mindig csuklóból kirázni.
Az Exodus soraiba immár másodízben visszatért eredeti énekes, Steve "Zetro" Souza hangja jelentette mindig is a választóvonalat a rajongók számára. Van aki röhögőgörcsöt kap ettől a gonosz manó-jellegű produkciótól (a teljesen hasonló orgánumú Udo, no meg Bobby Ellsworth érdekes módon rendre megússza ezt), de én bizony csak ezzel a figurával tudom elképzelni a csapatot. Ahogy egyáltalán nem tud izgatni az Udo-nélküli Accept, ugyanúgy nem volt különösebben érdekes számomra a helyére került Rob Dukes-szal készült három korong sem.
Hét év után jelent meg a Nuclear Blast kiadó gondozásában november 19-én a banda tizenegyedik soralbuma "Persona Non Grata" címmel: a 2014-es "Blood In, Blood Out" is bitang lemez volt (kritikánk ITT olvasható), de a friss anyag még erre is rátett egy lapáttal. A riffmágus főnök, Gary Holt munkája befejeződött a Slayer soraiban annak feloszlásával, így minden energiáját az új dalok írásába fektethette és ennek folyamatát még Tom Hunting dobos azóta (remélhetőleg végleg) legyőzött rákbetegsége sem tudta megakasztani.
A "Persona Non Grata" iszonyatosan masszív cucc lett: tizenkét tétel kereken egy órában, ráadásul találunk itt egy rövid, egyperces átkötést is, szóval öt-hatperces dalszörnyek sorakoznak itt, de előre megnyugodhatunk, mert egy pillanatra sem fullad unalomba a dolog, nem válik száraz, fantáziátlan reszeléssé az amerikaiak előadásmódja.
Egyetlen dalt tudok csak kiemelni, mely számomra kilóg az albumról és annak egész színvonalát alulról súrolja csak: az Elitist eléggé stílusidegen, nem áll össze valahogy nekem, leginkább olyan furcsa metal ez, nem sok köze van a thrash vonalhoz.
Na de a többi nóta: te jó szagú Atyaúristen! Itt van például a teljesen eszement módra agresszív, ultragyors The Beatings Will Continue (Until Morale Improves), a középtempósan, gonoszul döngető és korrekt heavy metal refrénnel rendelkező The Years Of Death And Dying, no meg a nyitásként azonnal orrba verő címadó a maga hét és fél percével.
Gyakorlatilag sorolhatnánk végestelen-végig: svájci atomórát megszégyenítően pontos ritmusszekció, okos, kihegyezett riffmunka, ráadásnak meg olyan szólók, hogy mindenki megnyalhatja az ujját a hallgatásuk közben. Ráadásul Souza uraság is élete formáját futja: mintha az évek múlásával valahogy énekelni is megtanult volna, mert kifejezetten jól hozza mind a thrashes, szövegköpködős agressziót, mind pedig a dallamokat. Mi kellene még több ennél? Szerintem körülbelül semmi.
A stílus örökségéhez tökéletesen passzolóan a lemez szövegvilága a világ politikai-társadalmi őrültségeire reagál maró gúnnyal. A fentebb már említett The Beatings Will Continue (Until Morale Improves) témája az amerikai (balos és jobbos) utcai zavargások, a Clickbait a média szövegkörnyezetből kiragadott egymondatos szenzációhajhászását veszi célba.
A lemezcím nemkívánatos személyt jelent, Gary Holt velős véleménye pedig elég egyértelmű. "Azokat az embereket, akik undorítanak, vágd ki az életedből, mint a rákot!" Ebből a mondatból bárki következtethet a lemez atmoszférájára: kompromisszummentes, kíméletlen thrash, mindenféle móka és kacagás nélkül.
Két hete hallgatom már a lemezt, de valahogy minden végigpörgetéssel egyre jobbnak érzem. Ritkán fordul elő ez velem, pláne egy olyan korlátozott eszközkészletű stílus esetén, mint a thrash metal. De ez, kérem szépen, most telitalálat lett: most már csak hazai koncert kéne, no meg a lottóötös.
10/10
