A Black Sabbath azonos című szerzeményéből kicsírázott zenei műfaj, a doom metal népszerűsége sok évtizeddel később is nagyjából ugyanott tart, mint annak idején, mikor feltűnt a színen: mélyen a föld alatt. De köszöni szépen, jól érzi magát ott. Különben is, ezt a fajta muzsikát aligha lehetne a kereskedelmi rádiók műsorára tűzni, mert akkor a hallgatók egy része vagy elaludna rajta, vagy pedig főbe lőné magát.
Ez egy ilyen műfaj: vagy szereted, vagy a falra mászol tőle. Persze vannak olyan doommal átitatott heavy metal zenekarok is, melyek szélesebb rétegeket is elérnek, de akik vegytiszta doomot játszanak, azoknak marad a vállveregetés meg néhány fanatikus rajongó. Kevesen értik, kevesen érzik, de rengetegen játsszák.
A 2013-ban elstartolt svéd formáció, az Altareth is egy a temérdek doom metal banda közül, melyeket valószínűleg a kutya sem ismer, de igazán megérdemelnek egy kis hírverést, mert bitang módon tolják az ólomsúlyú fémzenét. A Magnetic Eye Records gondozásában november 5-én jelent meg a debütalbumuk, a " Blood".
Egy olvasónk jegyezte meg a FB-kommentszekcióban, hogy olyan ez a zene, mint amikor húz a magnó egy Alice In Chains-kazettát. Ezért is írtam, hogy kevesen értik ezt a műfajt. Az itt-ott felbukkanó doomos elemekkel még úgy-ahogy elvannak, de amikor háromnegyed órán keresztül csigatempóban dübörög a nehézfém, az sokaknak megfekszi a gyomrát.
Jómagam fejhallgatóval tudom a leginkább megélni a doomot, ekkor ugyanis kizárom a külvilágot és szinte eggyé válok vele. Az Altareth lemezét is ekképp teszteltem. Nem egy azonnal ható anyag, az egyszer biztos: még az én doomhoz edződött fülem sem vette be elsőre, kellett jó pár nekifutás. Eleinte nehezen különültek el egymástól a számok, csak dalfoszlányok maradtak meg bennem.
Vészjósló, éjsötét atmoszférával gördül be a címadó nyitótétel, az összkép valami olyasmi, mintha a Count Raven jammelne a Saint Vitus-szal. Érkezik a Satan Hole: ez a dal már valamivel vidámabb hangnemben fogant, sőt szinte már slágeres. Dallamorientált, fogós, fülberagadós refrénnel operál, de mindezek mellett persze ott süvítenek a súlyos, húzós riffek.
A Downward Mobile is magán hordozza a harmonikus doom jegyeket, de sokkal komorabb formában, mint az előző tétel. És ha már a komorságnál tartunk, akkor az Eternal Sleep című darab ennek a tökéletes megtestesítője. A kezdő gitártéma konkrétan a világvégét juttatta eszembe azzal a nyomasztó atmoszférával, ahogy felcsendül.
Hét darab éjsötét, gigasúlyos, ám dallamokat sem nélkülöző szerzemény háromnegyed órában. Ezt adja nekünk az Altareth debütalbuma. Nálam kellőképp beütött az anyag és valószínűleg sok más doomszternek is kellemes perceket szerez majd ez a bitang svéd acél.
9/10
Fotó: Linda Florin
