Emlékszem, életem első koncertjére valamikor 1987-ben, tizenhárom évesen került sor, amikor is szülővárosom Tisza-parti szabadtéri színpadán az éppen akkor fénykorát élő Bikini zenekar lépett fel. Akkorra már masszívan benne jártam a rockzenében és mivel mindig is zenei mindenevő voltam, hatalmas élményt jelentett a buli.
Amikor az év első felében megérkezett az ÖnésÖn zenekar sajtóanyaga (ritka rossz bandanév, ezzel kezdeni kellene valamit), benne a két videoklipjükkel, pontosan ugyanez a hangulat, a ma Magyarországától fényévekre lévő, talán örökre elveszett nyolcvanas évek végi, rendszerváltás körüli atmoszféra rántott magába. Az a talán kissé esetlen, de mégis megismételhetetlen korszak, melyet a Csapd le csacsi! című örök filmklasszikus mutat be tökéletesen.
Az együttes még 1989-ben alakult meg Tatabányán, de a helyi sikerek ellenére nem sikerült az országos áttörés. Az 1991 és 1995 között működő felállás aztán pihenőre is ment, hogy 2020-ben újra összeálljanak és most a GrundRecords gondozásában "Tegnapról mára" címmel, harmincvalahány év után megjelent bemutatkozó nagylemezük.
Ez azért ritka szép történet: szól a barátságról, a zene szeretetéről és a kitartásról is. A régi tagok hozzák elénk ezt a rendkívül igényes, csodálatosan kiérlelt, dallamos arénarockot, mely leginkább a '80-as években egyeduralkodó V'Motor-Rock, Bikini, Edda zenei világán alapul. Nem hard rock ez, hanem színtiszta magyar AOR, ráadásul a frontember, Tippán József hangja elképesztően hasonlít Demjén Rózsiéra, olyannyira, hogyha valamelyik dalukat meghallanám a rádióban, simán rávágnám a magyar énekeslegenda nevét.
Manapság óriási trendje van a '80-as évek retro-nosztalgiájának. Az egyetlen probléma ezzel csak az, hogy olyan bandák és zenészek ökörködnek az ilyen kínosabbnál kínosabb lemezeken és videókban, akik még nem is éltek abban az időszakban és fogalmuk sincs arról, amit fénymásolni szeretnének. Itt viszont nem ez a helyzet: az ÖnésÖn mintha csak egy időkapun lépne át 2021-be, mert pontosan ott és hézag nélkül folytatják saját dolgaikat, mintha egyetlen másodperc sem telt volna el a rendszerváltás időszaka óta.
A lemez egyértelműen legnagyobb slágere a hihetetlenül fülbemászó, abszolút slágervárományos tétel, a Nem nekünk szól a rádió. Nincs semmi irónia a fenti mondatban: a negyvenötpluszos korosztály számára az egész "Tegnapról mára" egészen kísérteties, keserédes időutazás, a házibulik, osztálykirándulások kísérőzenéjének felidézése és a Várakozás című kvázi-ballada meghallgatása az első lassúzások korszakát is megidézheti.
A nosztalgia az egyik leggyilkosabb, legveszélyesebb érzés: kiránt a mából és megutáltatja velünk a jelent, mert egy olyan múltat varázsol elénk a szirének énekének módjára, mely igazából sosem és nem úgy létezett, ahogy elhitetni igyekszik. De őszintén szólva az ÖnésÖn lemezének hallgatása közben nagy ívben tettem erre az önbölcselkedésre: mintha csak visszarepítettek volna kamaszkorom mára már szinte teljesen elfelejtett világába, ráadásul a leghitelesebb módon.
Fogalmam sincs, hogy a régi helyi rajongókon kívül ki emlékszik még a csapatra és gyanítom, hogy ebben a teljesen torz, szétrobbantott zeneipari helyzetben még nehezebb lesz elérni a potenciális érdeklődőket. Olyannyira kilógnak ők minden trendből és színtérből, mint Virgil Starkwell a csellójával az utcán felvonuló rézfúvós zenekarból.
De hihetetlenül jólesik ezt a muzsikát hallgatni: igen, mondjuk ki, ez az átkozott, alattomos nosztalgia bemászik a ruhánk alá, befúrja magát a szívünkbe és megtelepedik ott erre a harminchét percre, ennek a tíz dalnak az erejéig. Ám ez a harminchét perc a legkellemesebb félóra volt zeneileg, melyet már régóta átéltem. Teljesen ellentétes a korszellemmel? Persze. Kifejezetten egy adott korosztálynak szól, mondhatni tipikus dad-rock anyag? Igen. És érdekel ez bennünket akármennyire is? Naná, hogy nem.
10/10
