Ha meglátom valamelyik promószövegben az alternatív metal stílusmeghatározást, szinte azonnal azt érzem, hogy itt valami nem stimmel. A '90-es években még volt értelme a jelzőnek, ugyanis világosan jelezte egy adott banda távolságtartását az előző évtized tradicionális metaljától, de 2021-ben, amikor már minden trend (is) elmúlt és többszörösen visszatért halottaiból, valamint bármit lehet keverni bármivel, az alternatív totálisan kiüresedett definícióvá vált.
Az amerikai Gemini Syndrome még 2010-ben alakult meg és harmadik soralbumuk a Century Media gondozásában október 15-én jelent meg "3rd Degree - The Raising" címmel. Mivel korábban még nem hallottam róluk, kifejezetten kíváncsian közelítettem az anyag felé, hogy aztán elég gyorsan tisztába jöjjek a csapat zenei irányával.
A banda esetében a körítés visz mindent: látványos külsőségében tobzódó fotó és klipek, a hangszerelésben másodpercenként előbukkanó (és teljesen céltalan) elektronikus prüttyögések és effektek, az egy lemeztriológia záródarabjaként megjelent korong dalaiban rendre felbukkanó ezoterikus tudatosság, mantra, mágikus energia, új életsík, lélektranszformáció és ki tudja, hogy még micsoda után szembejön velünk a zenei tartalom, mely viszont a kevesebbnél is kevesebb meglepetést tartogat.
Ez ugyanis a 10-15 évvel ezelőtti amerikai rádiós hard rock iskolapéldája, annál egy mákszemnyivel sem több, nyakon öntve némi indusztriális megoldással, popos utánérzéssel, no meg profi megszólalással. Ha felidézzük a kétezres évek közepi Disturbed, Nickelback, Five Finger Death Punch vagy Stone Sour dalait, akkor máris képben vagyunk.
Kissé olyan érzésem van, mintha a Gemini Syndrome lekéste volna az átszállást és úgy jó tíz évvel később alakult meg, mint kellett volna. Ezzel a produkcióval anno simán milliós lemezeladásokat érhettek volna el, mert kétségtelen, hogy minőségi a teljesítményük, csak éppen ezeket a dallamokat és megoldásokat már nagyon sokszor hallhattuk sokkal nagyobb nevű együttesektől, másrészt ez a trend már legfeljebb a retro-hullám hátán élvezhet majd valamikor valamiféle második felívelést, ha egyáltalán.
A bő háromnegyed órás, tizenhárom tételes lemezről egyértelműen a nyitó Reintegration a kegyetlenül eltalált riffjével, az ezt követő durvább, indusztriális IDK, illetve a pörgős, slágeres Absolution számít a legsikerültebb szerzeménynek, a többi sajnos legfeljebb tisztes iparosmunka, ártalmatlan rádiós rockzene.
A mélypont egyértelműen a popos, who-whoázós Die With Me, illetve a kötelező jelleggel elővezetett ballada, a Best Of Me: ezekben az ezerszer hallott és rendkívül kiszámítható, egyensablonban megformázott amerikai rádiós rock témák jönnek elő mindenféle eredetiség vagy izgalom nélkül. A korong második felében túlcsordulnak a szinte country-rock jellegű darabok, akusztikus gitáros lírák és iszonyatosan leül az egész cucc, hogy aztán ne is keljen fel többé.
Sokszor eszembe jutott az amerikai deathcore banda, a Whitechapel új albuma, a "Kin" (kritikánk ITT olvasható): hallgassuk akár párhuzamosan a két zenekar friss lemezét és kínos hasonlóságokra fogunk bukkanni. Azért elkeserítő, hogy a Nickelback számít a dalszerzői, kreatív etalonnak számtalan amerikai csapat számára, ha bármennyire is befogadható, a rádiókat is megcélzó zenét akarnak írni.
A "3rd Degree - The Raising" tipikusan az a korong, melyről egyszer-kétszer, akár reggeli ébresztőnek vagy napindítónak érdemes berakni a fentebb említett tempósabb, jobban sikerült nótákat, de kétlem, hogy mély nyomot hagyna bennünk vagy akár emlékeznénk is rá két hét elmúltával. Profi produkció, mindenféle lényegi tartalom nélkül.
6,5/10
